Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindig kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindig, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

Költözködöm

Egy szép napon, rövid elhatározás után, főbérleti lakásba költöztem saját házamból. Ha ezt amerikaival közlöm, nyilván így ad hangot véleményének: "Persze és miért?" Az angol így válaszolt volna: "Istenem, micsoda szerencsétlenség." Én azonban kínai vagyok és egyszerűen ennyit mondok: "Ilyen a sors."
Kényszerítettek rá. Sohasem költöztem volna el a házamból, ha a szomszédom nem vásárol rádiót.  De ő vásárolt. Ha a szomszéd az ablakodon át benéz a szobádba, becsukod az ablakot. Sőt: kíváncsi szemek ellen magas kőfalat húzathatsz a házad köré. De a kíméletlenül és megállás nélkül támadó rádiómuzsika ellen nincs orvosság. Abban a pillanatban, hogy szpmszédom rádiót vásárolt, és elhatározta: ingyen zenével fog szórakoztatni, megnyerte a csatát. Azóta csak rajta áll, mit kell hallgatnom: mennyi ideig tartson ez a zenei élvezet. Nagyon szereti Jeanette MacDonaldot, tőle is különösképpen a Gárdisták indulóját, továbbá a lihegő néger dalokat, amelyek holmi asztmatikus őrjöngésre emlékeztetnek. Egy ideig tűrtem a zsarnokságot, hallgattam a zenéjét, amikor neki jólesett, de aztán fellázadtam. Szép dolog ez az ingyen Mozart és Beethoven, amíg az ember a nadrágtartóját gombolgatja, de ha azon töri a fejét, miképpen fizesse ki a szabószámlát, vagy miképpen válaszoljon annak a névtelen levélírónak - gorombán és pimaszul -, akinek úgyis ismeri a nevét, akkor megőrjíti ez az átkozott gépzene! És ha egyebet sem hall, mint ilyen lihegő néger dalokat, akkor ez az asztmatikus őrjöngés az írásmódját is megfertőzi.
Az angol ebben az esetben átmegy szomszédjához és így szól: "Hagyja abba ezt a zenét, különben hívom a rendőrt". A kínai ezzel szemben, híven többezer éves kultúrájához, nem vesz tudomást a zenéről, mert nem akar beleszólni szomszédja életébe, a maga lelkének nyugalmát is félti, tehát az idegeire köt féket. Én, sajnos, angol módszerek szerint nevelt kínai vagyok, és így, amikor ötvenedszer is felcsendült Jeanette MacDonald világhírű hangja, kis táblát vettem elő, ráírtam, hogy "Kiadó", és a táblát házam kapujára szegeztem. Tehát most költöznöm kell.
Ellenkezik a természetemmel, hogy bérlakásban éljek. Véleményem a civilizációról körülbelül az, hogy mindaddig nem hiszek benne, amíg nem lesz minden embernek néhány négyzetméternyi saját földje, amelyen borsót és paradicsomot termelhet, és amelyen a gyerekei tücsköt foghatnak s alaposan bemocskolhatják magukat. Nincsen semmi érzékem az ilyen dolgokhoz, hogy patentgomb, márvány WC-kagyló, gumipárna, kulcslyuk és betörők ellen védő risztókészülék; egyszóval: nem hiszek az "otthon" fogalmában. (Mai időkről bezsélek.) Halálra nevetem magam, ha a kereskedők arra akarnak rávenni, hogy modern bútort vásároljak, például olyan széket, amely ágy. Kereken a szemükbe mondom, hogy az ilyen dolgok nem érdekelnek. A szék legyen szék, az ágy meg ágy. Ez a "nappal szék - éjjel ágy" szimbóluma a megcsonkított otthonnak, és pontosan meghatározza a mai ember helyét a nap alatt. Az úgynevezett szellemes, modern otthon kibírhatatlan, és az otthonnak még a fogalma is eltűnik lassan, amióta feltalálták a bérkaszárnyát és az autót. Az emberek háromszobás bérlakásba költöznek, és aztán csodálkoznak, hogy a fiatalok nem akarnak otthon maradni! És ha már ez a helyzet, ne legyünk büszkék arra, hogy olyan ágyban alszunk, amelyen nappal a végrehajtó ült. Már az egerek is kénytelenek erre a "többsíkú" életre berendezkeni.
Tehát leküzdve ellenkezésemet, főbérleti lakásba költözködtem. Mindez az öreg fák kedvéért történt, ugyanis csodálatos módon találtam Sanghaiban egy lakást, amelynek ablakai néhány sűrűlombú, igazi, földből fakadt öreg fára nyílnak.
Nincs szükségem cserépvirágra. Dolgozószobám ablaka sötétzöld levélerdőre néz, és a hatalmas, zsíros levelek mély zöldje visszatükröződik szobám falán, zöld homályt borítva íróasztalomra. És madarakra sincs szükségem, nem azért, mert gyűlölöm a madarakat, hanem mert Cseng Pancsiao módjára, aki az egyetlen igazi állatbarát volt, sajnálom a kalitkába zárt kanárikat és vörösbegyeket. Ez a szellemes költő egy ízben levelet írt öccsének, amelyben arról szólt, hogy a madarakat csak egy módon lehet szeretni: erdő mellett kell lakni. Az ember itt közvetlen közelről figyelheti az ágról-ágra ugráló sárgarigókat, a fáról-fára röppenő aranyfácánokat, amelyek a méltóság fellegében úsznak át az égen, és akkor hallhatja a kakukk kiáltását, amikor neki jólesik. Miközben most az asztalomra könyökölve írok, verebek röppennek el az ablakom előtt, alig tíz lábnyira tőlem. Aztán egy-kettő barátságosan le is telepszik az ablakpárkányra, mintegy bizonyságául annak, hogy nem tartanak a Ku-Klux-Klan tagjának, vagy holmi vért szomjazó egyéb vadállatnak.
Ha elég sokáig hallgathatnám őket, talán még azt is elhinném, hogy értek a nyelvükön. És ha költő lennék, a következő kis versikét írnám a tiszteletükre, régi kínai módra:

Zöld, zöld
A lonc és szép.
Kék, kék
Az ég, ott túl.
Fúj, fúj
Az őszi szél.
Fél, fél
Szívem kicsit.
Csirp, csirp:
Madár dalol,
Ahol
A csend ül őszi lombokon...
S már száll odébb a víg dalos,
Mert párja nincs: a hűtelen
Egy más dalossal vigadoz.
Álmodva nézem az eget,
Merre a másik elveszett.
 

A napokban telefonon váltottam néhány szót anyukámmal:

- Képzeld sikerült egész szép rendet tennem egy kedves barátom lakásában, nagyon sokat kellett takarítani, de most már gyönyörűen tiszta minden, egész kedves, otthonos lett így a lakás..
...anyukám kedélyes nevetéssel a háttérben szólalt meg:
- Te és a takarítás ?! Épp te raksz rendet amikor anno hozzád a szobádba a nagy torlaszok miatt szinte benyitni sem lehetett ? A takarítást meg ne is emlísd! Hányszor kértelek, hogy segíts egy kicsit ablakot pucolni vagy felsöpörni, de te mindíg csak húztad a szádat hogy ezért meg azért neked nincs se kedved se időd...
- Na jó igaz, de ez akkor volt, és bár furcsán hangozhat, de az a Te lakásod volt, Te határoztál meg mindent, mi hova való, mikor mit kell rendbe tenni, én tényleg csak amolyan bérlő voltam, akinek semmi beleszólása nem volt az otthoni környezetbe...
- Kislányom, ne túlozz,..., akkor a szobád miért volt mindig olyan, mintha ott mindig földrengés lett volna, vajon ott is idegenként érezted magad? Ezt már mégse hiszem..
- Tudod a szobám volt az egyetlen szabad hely, ahol igazán önmagam lehettem, ahol úgy élhettem ahogy azt én szeretném és ami kívűl esett a Te fennhatóságod alól...tudom mindig is zavart a rendetlenség...emlékszem amikor a a festés után a szobákat is megcseréltük, a bátyám persze megkapta a ti szülői szobátokat, mert ő már nagy, felnőtt és neki már komoly rész kellett a lakásból -amolyan felnőtteknek való-, engem pedig még messzebbre raktatok, be egészen a leghátsó szobába, oda ahova csak két másik helységen keresztül jut át az ember, így ha jött egy vendég hozzánk, te mindig gyorsan becsuktad a köztes ajtókat, hogy az én zavaró rendetlenségemet bizton elzárd a vendégek szemei elől...
- Már megint túlzol, néha olyan butaságokat mondasz lányom,..., pedig már azt hittem megkomolyodtál kicsit,..., meg egyébként is, én úgy emlékszem szeretted a szobádat..
- Igen, szerettem, mert oda eltudtam vonulni, ott élhettem a saját világomat.
- Tudom, tudom,..., te és a kreatív kis világod,..., állandóan csak varrtál, vagdostál-ragasztottál, festettél, rajzoltál, no meg az a rengeteg könyv, újság, papírfecni,..., a szőnyegen egy gombostűnyi hely nem volt, az asztalodról meg már nem is beszélve,..., néha azt sem tudtam van-e annyi helyed, hogy lefeküdj aludni kicsit..
- Igen, és persze nagyon haragudtam rád, amikor hazamentem az iskolából és netán te meg rendet raktál...semmit de semmit nem találtam !
Igaz, pillanatok alatt visszaalakítottam a szobámat a magam szerette "rendbe", de akkor egész nap utáltalak...mert eltűntek a nehezen összeválogatott és sorrendbe szerkesztett iskolaújság cikkeim, képeim, .., nem találtam a barátnőmnek készített ajándék, ragasztás alatt hagyott darabjait, .., becsuktad a matek példatáramat és aztán kereshettem hol, melyiknél hagytam abba, .., meg persze dobozba tetted a féléve készülő puzzle kirakómat, mert te azt gondoltad már sose fejezem be...
- De legalább egyszer rendesen kitakarítottam, mert te erre sosem voltál hajlandó !.. Mindegy, rég volt, hagyjuk a múltat, épp csak megleptél azzal, hogy te egyáltalán takarítasz !
- De hiszen itthon a lakásomban is mindig rend van, annyiszor láttad már, miért olyan meglepő ?
- Igen, igaz,..., néha nem is értem, vajon mikor változtál meg ?!
- Talán nem is kellett megváltoznom, egyszerűen ez már a bejárattól a konyháig mind az enyém, ..anélkül hogy ezt másnak is bizonyítanom kellenne...és már nincs ki ellen lázadnom sem...
..már nemcsak egy szoba jelenti a szabadság helyét számomra, tudod most már az egész világ azzá vált ! ... mert felnőttem   és ha ti még mindig nem fogadtok is be, a világban már megtaláltam a magam életét...
- Jaj kislányom, olyan butaságokat mondasz, hidd el nekem, te még mindig nagyon gyerek vagy ! Majd 10-20 év múlva amikor érettebb leszel és megérted milyen szülőnek lenni, már te is nevetni fogsz ezeken a dolgokon...
- Nem, már nem vagyok gyerek, de mindig másképp gondolkodtunk,...
- Jó-jó, de most már mennem kell,.., majd máskor beszélünk még erről..., azért remélem a barátod örült a segítségednek !
- Tudtam, hogy elmenekülsz ettől a kérdéstől, ..., ismerlek már,...,és igen, nagyon hálás volt érte, megköszönte és ő is segített nekem, már a képeim is fel vannak téve a falra, szerencsére van fúrógépe, így könnyedén megoldotta azt ami nekem nem ment..
- Örülök, na látod, látod, azért a képeid tényleg szépek, azokat mindig is szerettem..
Szia, kislányom, és vigyázz magadra abban a zűrös nagyvárosban !
- Szia Anyu! Vigyázok - hisz tudod, ne aggódj értem !
.....
 

Tavaly, nyár vége felé ismerkedtem meg egy érdekes -az én szemszögemből tekintve-, nagyon szabadon élő, elismert, művész emberrel, Tiborral. Ahogy az írva vagyon, a gyors fellángolás, szerelemszerű, közvetlen, éljünk egymásnak, határok nélkül -szabadon kapcsolat, amilyen hirtelen kibontakozott olyan hamar véget is ért.

...ahogy az írva vagyon...de miért is ?

Lehet, hogy ez csak az én megítélésem, mert tény, hogy azóta is sokat gondolkodtam-gondolkodom az oly gyorsan tovatűnő hónap történésein, próbálva megérteni, tanulni belőle, de azt már szinte biztosan érzem, tudom, hogy csak idő kérdése és mindenképp véget ért volna.

Bár ő igazi művész, én meg csak művészet kedvelő, én racionális, ő pedig a racionalitással szimpatizáló, nem épp egyforma, s mégis egyvalamiben azonosan gondolkodó ember, mert mindketten alapvetőnek, egyértelműnek tartottuk, tartjuk az ember szabadságához, önálló életéhez való jogát akkor is ha kapcsolatban él.
Mindketten tettük a magunk dolgát, ki-ki abban a korábbról jól bevállt, megszokott mederben, ahogy anakelötte, időnként megbeszéltük és kikértük a másik, mint kivülállónak véleményét, tanácsát a magunk problémáira, sőt nemegyszer használtuk is egymás ötleteit. A kapcsolódás, találkozás, együttlét kérdését pedig úgy ahogy van szimplán a spontanitásra bíztuk. Amolyan, amikor van kedvünk, amikor ráérünk, amikor úgy adódik módon, telefon, sms, e-mail, vagy akár -csak épp erre jártam, beugrok hozzád-, igazán minden szóba jöhetett, ha épp úgy éreztük szeretnénk elérni, látni egymást - elméletileg.

S épp itt, ezen a szón van a hangsúly: elméletileg.

Megbeszéltük, tudtuk, megegyeztünk, őszintén, senki sem álltatva a másikat, így lesz a legjobb. Talán a hétköznapokban gyakrabban, elvétve a hétvégéken is működött, spontánnak tűnő módon (!). 
Mert bár ő volt a szabadabb, szabad foglalkozásúbb, munkahelyhez nem kötött, mégis kettőnk közül én voltam az alkalmazkodóbb.

Ha ő hívott -ráérsz este ? beugorhatok hozzád ? van egy kis időd ? otthon vagy ?-, rendszerint bármi más is lett volna az őszinte válasz, gyorsan átgondoltam, mi mást terveztem aznapra és úgy hirtelen gondolatsebességgel töröltem is, csakhogy Vele lehessek. Ha én hívtam - szabad vagy, vagy dolgozol épp ? otthon vagy ? találkozhatunk ? -, több-kevesebb eséllyel volt csak igen a válasz, mert -s ezt még nem említettem -, neki volt már egy megszületett és egy születendő gyermeke, más-más anyától, külön élve-, s vajon melyik női szív nem értené meg azt a választ -ne haragudj, ma nem érek rá, átugrok a fiamhoz, vettem neki egy aranyos játékot, de holnap talán, majd megbeszéljük-. Ha ő hívott - dolgozol még ? Ó de kár, most pont lett volna néhány órám.. -, nem maradt el a várható válasz - persze, értem, megbeszélem a főnökömmel, biztos elenged, egy óra múlva ott vagyok...stb.

S bár megbeszéltük, hogy nem fixálunk le randikat, majd ahogy ki-ki ráér, amolyan spontán, szabadon, vajon tévedek ha azt gondolom, így utólag, hogy ez mégsem volt az?
S vajon, az elmélet képes a gyakorlatban is működni ? Rögtön hozzáfűve: anélkül, hogy csorbítanánk a másik fél egyenlőségét ?
Ha két ember, külön élve, különböző foglalkozásokban, területekben mozogva, úgy dönt, spontán fog csak találkozni egymással, megélhető az sikeresen, hogy ne csak havi, két havi alkalommal hozza össze őket a véletlen ?

..igen, szándékosan írtam ezt a szót: véletlen...

Mert ha adott a kapcsolat, tegyük fel, két ember megkedveli egymást, miért épp a véletlen az amire találkozásaikhoz alapoznak ?

Nem én sem tudom mindenre a választ, de keresem, átgondolom, nyitott vagyok a megértésre. S bár továbbra is az a határozott álláspontom, hogy a két félnek nem szabad "megfojtania egymást", csüngeni a másikon, betervezni a másik életét, szabadidejét..stb. azért az egyik félnek időnként engednie kell, mégha véletlennek tűnően is -persze, épp ráérek- ahhoz, hogy a spontán találkozókra valóban, s ne csak véletlenül, lehetőség is adódjon.