Lusta vagyok, hogy kinyomozzam a pontos idézetet, de Fred Hoyle brit csillagász mondott valami ilyesmit: Darwin evolúció-elméleti mechanizmusaiban hinni olyan, mint azt hinni, hogy a hurrikán átsüvít egy roncstelepen, és megépít egy Boeing 747-est.
  

   Függetlenül attól, mi műveli a Teremtést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a zsiráf és az orrszarvú röhejes.

   Nemkülönben az emberi agy, amely, összeszűrve a levet a test érzékenyebb részeivel, például a micsodával, képes utálni az életet, miközben úgy tesz, mintha szeretné, és ennek megfelelően viselkedik: "Lőjön már le valaki, amíg boldog vagyok!"

                                                     ♦♦♦

   Olyan öreg vagyok, hogy még emlékszem, amikor a baszni ige annyira ártalmas és szalonképtelen volt, hogy tisztesebb kiadvány legfeljebb ha kipontozta.
   Hasonlóan ártalmas szó volt, ha nem is tökéletesen szalonképtelen - feltéve, hogy illő félelemmel és undorral ejtették ki -, a kommunizmus, egy olyan tevékenység jelölése, amelyet sok primitív társadalomban éppoly általánosan és ártatlanul gyakorolnak, akárcsak a baszást.

   Kiváltképpen elegáns kommentárja volt tehát a hazafiasságnak meg a szépelgésnek az eltökélten elmebajos vietnami háború során, amikor Paul Krassner szatíraíró piros-fehér-kék lökhárító-matricákat nyomtatott BASSZÁK MEG A KOMMUNIZMUST! szöveggel.

 

      Az ötös számú vágóhíd című regényemet annak idjén azért támadták, mert szerepel benne a "Baszd meg anyádat" kitétel. Az első fejezetek egyikében rálőnek négy amerikai katonára, akik a német vonalak mögött rekedtek. Az egyik amerikai ráförmed egy másikra, aki, mint a regényben írom, soha életében senkit sem baszott meg:
   - Húzd be a fejedet, hogy basznád meg a kurva anyádat!
   Amióta ez nyomtatásban megjelent, fiús anyák szeméremövet viselnek házimunka közben.

- Sátán - mondta Trout - nem tehette semmivé, amit Isten teremtett. De legalább megpróbálhatta kevésbé fájdalmassá tenni a létet az Isten játékszereinek. Ő látta, amit Isten nem látott: élni annyi, mint halálosan unatkozni vagy rettegni. Beletömött hát egy almába mindenféle ideát, ami legalább egy kicsit enyhítheti az unalmat, például játékszabályokat kártyához meg kockához, meg hogy hogyan kell kamatyolni, meg a sör meg a bor meg a whisky receptjét, meg különféle dohányzásra alkalmas növények képét, és így tovább. És használati utasítást, hogy hogyan kell dögösen, szexisen zenélni és táncolni és énekelni. És hogyan kell cifrán káromkodni, amikor a lábunkra lépnek. Sátán egy kígyóra bízta az almát, hogy adja oda Évának. Éva beleharapott, és tovább adta Ádámnak. Ádám is beleharapott, aztán kamatyoltak.

                                                     ♦♦♦

Ma, 1996. augusztus 23-án, pénteken jó levelet kaptam egy Jeff Mihalich nevű, vélehtőleg szerb vagy horvát eredetű idegen fiatalembertől, aki Urbanában, az illinoisi egyetem fizika szakos hallgatója. Jeff azt írja, a középiskolában élvezte a fizikaórákat, mindig kitűnőt kapott, de "amióta az egyetemen hallgatok fizikát, sok a bajom vele. Ez nagy csapás a számomra, mert megszoktam, hogy az iskolában jól boldugolok. Azt hittem, a világon mindent véghez tudok vinni, csak akarnom kell".
A következőképpen szól majd a válaszom:
"Olvassa el talán Saul Below Augie March kalandjai című pikareszk regényét. Emlékezetem szerint az a végkicsengése, hogy ne keressünk szívszaggató kihívásokat, inkább olyan feladatokat, amelyeket természetesnek és érdekesnek találunk, olyan feladatokat, amelyeknek a teljesítésére nyilván születtünk.
Ami pedig a fizika báját illeti: A középiskolában vagy főiskolán tanított tárgyak legszórakoztatóbbjai közé tartozik a mechanika és az optika. E játszi diszciplínákon túl található szellemi játékok azonban éppannyira függnek a született tehetségtől, mint angolkürtön játszani vagy sakkozni.
A született tehetséget pedig így szoktam emlegetni előadásaimon: »Ha elmennek egy nagyvárosba, márpedig az egyetem nagyváros, nagy valószínűséggel összefutnak Wolfgang Amadeus Mozarttal. Maradjanak otthon, maradjanak otthon.«"

Másképpen megfogalmazva: Nem számít, egy fiatal ember miben hiszi magát jó fejnek, előbb-utóbb összefut ugyanazon a téren valakivel, akitől, hogy úgy mondjam, összeszarja magát.
 

Lux Elvira
Popper Péter
Ranschburg Jenő
Tari Annamária

Öröm, fájdalom, tabu
Boldogság és keserűség a szexben (részlet)

 

Milyen lesz az a világ, ahol tényleg elválik az érzelem a testiségtől? Elképzelni sem tudom. De hogy efelé tartunk, az biztos.

 

 

Egyelőre még nagy az öröm, a propaganda: nincs impotens férfi, nincs frigid nő, nem is lesz, hisz az egész egy tablettán múlik. De a dolog érzelmi része lassan elsüllyed, és eltűnik valami irreális távolságba. És bizony ez az érzelemnélküliség itt van a nyakunkon.

Az ember mindennapi élete tulajdonképpen vándorlás két pokoli, de mindenképpen ijesztő végpont között. Mert az ember úgy van ezzel, hogy van benne egy hatalmas vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy ne legyen magányos. Beépülni egy másik ember életébe, és ő épüljön be az övébe. A MI! Nem a TE meg ÉN, hanem a MI felé vágyódik az ember. És ez nem csak szerelem lehet. De ez a MI nagyon közel jön, az ember beépül egy közösségbe, egy másik emberbe, és jön a rémület, hogy jaj, mi lesz velem? Énvelem, az ÉN-emmel. És meg lehet figyelni, hogy az ember ilyen nagy beolvadási kísérlet után elkezd hidegülni. Elkezd távolodni. És elkezd a másik végpont felé menni, ahol csak a magány, az egyedüllét, a semmi található. És annak a hidegsége az embert nagyon megcsapja. És ha megcsapja, akkor megy visszafelé, és keresi, hová tartozhatna.

 

 

Igen, az egész lét egy ilyen ingajárat, hogy ha már nagyon forró, kihúzódik egy hidegebb szférába, és ha nagyon hideg, akkor a melegebbe. És ezzel el is telik az ember élete...

 

Republic-Engedj közelebb

Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Libri
• Mesterkurzus DVD

Egy nyári vakációs napra emlékszem, tán 5 éves lehettem. Két idősebb unokabátyám és az én bátyám rosszalkodtak; kergették, püfölték, verték egymást, amolyan fiús szokás szerint;  majd a kezük ügyébe eső tárgyakkal dobálóztak, díszpárnákkal, papuccsal vagy épp kemény fedeles, súlyos könyvekkel...Persze nekem nagyon tetszett a játék, kacagva, csipkelődve gáncsolgattam hol az egyiket hol a másikat, nyakukba akaszkodva nehezítettem a földre esett feltápászkodását, segítve ezzel az őt épp püfölő haderejét, s olyankor még én is kipróbálhattam legfinomabb technikáimat orrfacsarás és füllhuzogatás terén. 

Épp csak anyukám kiváncsiskodott egy idő után a nagy hangoskodás okairól, hogy aztán rögtön földbe is gyökerezzen a lába, meglátván a csatatérré vált szobát, széthajigált párnákat, terítőket, újságokat, törött poharakat, porcelánokat, nem is beszélve az egyébként esküvői ajéndékba kapott kedvenc világirodalmi könyvsorozatának lapokra hullott darabjairól.

Anyukám úgy gondolta, ilyen súlyos károkozást persze már nem lehet pusztán tv nézés megvonásával büntetni, ehhez már igazi, komoly fenyíték kellett - s nem mellékesen hozzáteszem, a büntetés természetesen rám már nem vonatkozott, mert bármennyire is igyekeztek a fiúk újjal mutogatni rám, hogy -de ő is benne volt, hisz épp ő szedte ki a ruhákat -meg nézd meg anyu, hogy megharapott, most is ott van a foga helye a karomon; szóval rólam, a nagyszemű, ártatlan tekintetű, mosolygós kisangyalról sosem hitték el, hogy a fiúk netán igazat mondanak...

Aztán a srácok, míg anyukám kivonult a szobából, hogy a méltó büntetésen gondolkozzon, egymást közt tanakodtak kilátásaikról, s halálra izgulták magukat, ahogy egymást igyekezték tullicitálni véresebbnél-véresebb kínzások részletekbe menő taglalásával.
Nem telt el sok idő, megszületett a döntés, valami olyan amire aztán tényleg senki sem számított. Se tv, se kerékpározás, se édesség, cukorka, csoki, nyalóka, de ezt már mi is sejtettük, aztán jött az amit még mi sem...

Anyukám úgy döntött, hogy a nyarat akkor töltjük a leghasznosabban ha elolvassuk a világirodalom darabokra hullott remekeit....

Pontosan 24 darab vaskos köteget, úgymint pl. Tolsztoj: Háború és béke; Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés; A karamazov testvérek; Bulgakov: A Mester és Margarita; Steinbeck: Érik a gyümölcs; Reymont: Parasztok; Zola: Tisztes úriház...stb, stb.
Fejenként valamivel több, mint 7 kötet; könyvet, írót választani lehetett, ellenkezni nem.

A büntetés másnap reggeltől lépett életbe. Mondanom sem kell, hogy komoly viták kezdődtek a legvékonyabb könyvek megkaparintásáért, de anyukám hamar megoldotta ezt a problémát is. Szembehunyva kihúzott a polcról egy-egy kötetet és odaadta annak akinél még nem volt.
Egy gyors reggeli, aztán mindenki lehuppant egy székre, ágyra, földre, s bár szomorú, letört kedvvel, de mindenki kinyitotta a kezében levő könyvet, s neki látott a végeláthatatlan oldalak lassú, álmos lapozgatásának. Persze anyukámat nem akármilyen fából faragták, olyan, mint csalás nála szóba se jöhetett, mert hát végtelen egyszerű lehetett volna mímelni az olvasást, s néhány óra után azt mondani - végeztem, kérem a következőt; pár nap alatt túltették volna magukat a nehéz büntetésen; csakhogy ha valaki jelentkezett, hogy elolvasta a könyvet és kér egy újabbat, elöbb el kellett mesélnie mit olvasott, kik voltak a szereplők, mik voltak a cselekmények, fordulatok, s hogy végződött a történet. Hozzákölteni saját kútfőből megint nem lehetett, hisz anyukám tényleg ismerte a remekműveket.

Így aztán nem maradt más hátra, olvasni és olvasni, reggel, délben, este és éjjel a kislámpa mellett...
Időnként én is megnéztem, mit is olvasnak, kezembe fogtam a nehéz könyveket, lapozgattam, megszagoltam, képeket kerestem, de a betűket kicsi lévén még nem ismertem, s így csak unatkoztam inkább, nógattam hát őket, olvassanak gyorsabban, még gyorsabban.

Valamikor a fejenkénti harmadik könyv után enyhült meg anyukám szive, mert azt mégsem akarta, hogy a nyár, a vakáció a fiúk emlékeiben majdan, csak a kényszeredett olvasásról szóljon... Bement hát egyik nap a szobájukba, ahol mindenki serényen lapozgatott, s egy tál frissen elkészült, meleg, csokoládés piskóta süteménnyel a kezében, bejelentette a bűntetés végét. Mondanom sem kell, hogy mekkora ováció, hangzavar mellett repültek azon nyomban a  könyvek a magasba, s tán azt sem, hogy a süteményes tál tartalma, épp csak pár pillanat alatt azonnal köddé vált.

A fiúknak abban az évben nem volt gondjuk az irodalommal, épp csak ízelítőt adtak elő a tanárnak a nyáron -saját szorgalmukból- megszerzett tudásukról, s máris eldölt az évvégi ötös osztályzatuk. S persze engem se kellett nógatni elsősként arra, hogy megtanuljak végre írni-olvasni, mert alig vártam már, hogy megérthessem, olvashassam mindazt amiből kicsi lévén kimaradtam.

A könyvek pedig a büntetés letelte után alig egy héttel, már korántsem kényszerből, hanem belső érdeklődésből hajtva, szépen,  lassan, óvatosan, visszakerültek a polcról a fiúk szobájába; s igaz ugyan ezek már többnyire Winnetou-ról vagy kalózokról szoltak, fantáziabeli kalandokról, meg kajli fülű, vadász kutyákról,.... de mégiscsak könyvek voltak... s mégiscsak olvastak, tovább és tovább.