Voltaire (francia író, 1694-1778):

Nagyon furcsa volna, ha az egész természetnek, az összes bolygónak
öröktől fogva létező törvényeknek kellene engedelmeskedniük,
miközben egy öt láb magas kis állati lény e törvények ellenére,
csupán saját szeszélyétől vezérelve azt tudná cselekedni, amit csak akar.

Niels Bohr (fizikus, 1885-1962):

Ha bárki azt állítja, hogy képes a
kvantumfizikára gondolni anélkül, hogy
elszédülne, az azt mutatja, hogy az
illető nem ért belőle semmit.

Megvetettem magam és az egész világot, mert képtelen voltam szembenézni a saját korlátaimmal.

 

Úgy tűnt, hogy a legyőzhetetlen korlátok elfogadása jelenti a szellemi egészség és a nem deviáns viselkedés alapját.

 

 

A siker és a kudarc egyszerűen az ember vágyainak beteljesülését kielégítetlenségét jelenti. Vágyaink pedig vagy döntően belső eredetűek és a saját egyéni késztetéseinkre alapulnak, vagy külsődlegesek, és elsősorban olyan dolgok táplálják őket, mint a reklámok, vagy a média és a tömegkúltúra által kívánatosnak beállított társadalmi pozíció.

 

 

 

Tom szerint az én siker- és kudarcfelfogásom inkább egyéni, mint egyéni és társadalmi alapon működik. És mivel képtelen vagyok elfogadni a társadalom juttatásait, számomra a siker és a kudarc csak tünékeny tapasztalat lehet, mert az olyan elfogadott társadalmi értékek, mint a gazdagság, a hatalom vagy a rang ugyanúgy képtelenek tartóssá tenni számomra a sikert, mint ahogy a szemrehányás vagy a megvetés sem jelentenek számomra tartós kudarcot. Tehát Tom szerint, engem nem lehet azzal biztatni, hogy jól sikerültek a vizsgáim, rendes állásom van, vagy összejöttem egy jó csajjal, mert az ilyenfajta elismerés számomra semmit sem jelent. Persze így önmagukban élvezem én ezeket a dolgokat, de nem válnak tartós értékké, mert hiányzik a társadalmi elismerés, ami azzá tehetné őket. Tom tehát szerintem azt akarja mondani, hogy én magasan baszok az egészre. És miért?

 

Az egész ott kezdődik, hogy elidegenedtem a társadalomtól. Az a probléma, hogy Tom  nem hajlandó elfogadni az álláspontomat, miszerint a társadalmat ugyanúgy nem lehet jobb irányba megváltoztatni, mint ahogy én se vagyok képes arra, hogy elfogadjam olyannak, amilyen. Ebből a helyzetből következik a depresszió, minden haragom azzá alakul át. Azt mondják, a depresszió a haragból születik. Igen ám, de a depresszió a motiváció elvesztését eredményezi. Kiüresedek belül. A narkó kitölti a belső űrt, és az önpusztítási vágyamat is kielégíti, ami pedig megint a harag miatt van.

 

...

 A társadalom hazug és csavaros logikával megpróbál magába szívni és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér a nagyátlagétól.

Mert tegyük fel, hogy tisztában vagyok a dolog összes előnyével és hátrányával, tudom, hogy rövid lesz tőle az életem, de szellemi képességeim teljes birtokában, satöbbi, satöbbi, mégis úgy döntök, hogy heroinozni akarok. nem fogják megengedni nekem. Nem fogják megengedni, mert azzal a saját vereségüket ismernék el. Pedig csak egyszerűen nem azt választod, amit ők nyújtani tudnak. Válassz minket. Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet.

 

 

Dukla

  Mielött bármi eljutott volna a tudatomig, észrevettem: öntudatlanul és kábán a placc körül vándorlok, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől, ami teljesen felesleges volt, hiszen ő uralta a tömeget, nem a termetével, hanem súlyos, érzéki mozgékonyságával. Olyan volt, mint a meleg higany. Állatok viselkednek így, amelyeknek mindegy, nézi-e őket valaki. Mezítláb táncolt. A lábára pillantottam. Tekintetem természetesen és feltartózhatatlanul siklott fölfelé szemlátomást izmos vádliján, combján, s noha a többit kénytelen voltam hozzáképzelni, anélkül hogy bármilyen mintát ismernék, biztos voltam benne, hogy helyesen, már-már ideálisan képzelem el. A térde alatti gödrökben szinte feketék voltak az árnyékfoltok. A zene harsogásán át hallottam talpa csattogását a cementlapokon. Éreztem a forró, lágy érintést, de félszegen csak olyan simogatást mertem elképzelni, amelyben a bőre és egy élettelen kő vesz részt. Ugyanígy volt a levegővel is. Láttam, ahogy a karja mellett áramlik, szétválik, mint a füst, s az egymás után következő rétegek egy ideig magukon őrzik érintését, verejtékét, illatát, aztán a sötétségbe vesznek, újabbak és újabbak jönnek, neki azonban annyi van mindebből, hogy az egész éjszakát, az egész levegőt kitölthetné, és ugyanaz maradna, csorbítatlanul, elevenen és közönyösen, mintha csak megtörülközött volna fürdés után.
 Próbáltam az arcába nézni, de bodros haja fekete felhője eltakarta vagy kusza árnyékba borította. Időnként kivillant fehér foga vagy leeresztett szemhéja. Ezekből a kiszakított, szemvillanásnyi képekből állt össze az alak többi részével összhangban lévő arckép.
Szép volt, azzal az állati bájjal, amely mintha egyáltalában nem lenne tudatában önmagának, s ha mégis, akkor is inkább az erejének, mint a szépségének. Alacsony homlok, álmos mandulaszem, széles járomcsont és vastag száj, rajta a megvetés és szomorúság nyugtalanító keveréke. De mindezt később vettem észre. Aznap este egyszerűen biztos voltam benne, hogy nyilván éppolyan tökéletes az arca, mint a teste. A parasztlányok közt királyi gyermeknek látszott a mezítlábas jövevény. S míg totyogtam körbe-körbe kiszáradt torokkal és nyirkos kézzel, míg osontam a bámészkodók háta mögött, hogy elkapjam dudorodó mellei látványát, a pillanatot, amikor a fehér ruha a csípője köré tekeredik, és felfedi feszes combjait és hófehér bugyija tökéletesen ovális szélét barna hátsóján, míg fölemelt karját fürkésztem, hogy megpillantsam a mély árnyékot csupasz hónaljában, végül olyan közeli lett a kép, hogy éreztem, ahogy behatolok a testébe, nem a banális kopuláció értelmében, hanem szó szerint becsusszanok feszes barna bőrébe, kezem betölti karját az ujjai hegyéig, melyeket úgy mozgatok, mint amikor felhúzom a kesztyűt, arom sima belsőségei melegében vándorol, hogy az ő arcává váljék, s végül nyelvem a nyelve belsejévé válik, és ugyanez történik minden mással is, az inak és izmok egész vörös birodalmával, a zsír fehér csíkjaival, és végre egész teste fel van húzva, én pedig körmöm és hajam legtávolabbi csücskéig magamon viselem. Az ő feszes, lusta testében materializálódott a fülledt légkör, amely azon a nyáron üldözött.
Az összes illat, összes íz, összes éteri jel, a szellős táncteremben felfedezett összes kisugárzás hirtelen egy pontba gyűlt, összpontosult, smint dzsinn a palackba, az ő testébe bújt, mintha egyszerűen beszívta volna őket az egyik nyílásán, beszippantotta volna a köldökén vagy a fenekén, és egy pillanatra lapos, jól körvonalazható és jelentéstelen lett a világ.
 

Ezt most muszáj megosztanom.... annyira büszke vagyok, hogy a kaktuszom virágbaborult :)