Baktay Miklós
Baktay Zelka
Csernus Imre
Kalo Jenő
Popper Péter

Boldogtalan kapcsolatok:

döntés, felelősség, gyávaság

Az igazi szeretet a másikat úgy fogadja el, ahogy van, nem akar rajta uralkodni, vagy ha mindenáron a fejlődés szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor egy valamirevaló társas kapcsolatban kölcsönösen segítik egymást, hogy mindkét ember identitása egyformán fejlődjön, mindkét ember társadalmi és egyéni életbeli küldetése megvalósuljon és kiteljesedjen.

Az igazi kapcsolatban a legfontosabb a nyitottság, a másik ember tisztelete, elfogadása, az iránta érzett szolidaritás, és a helyzethez mérten a megfelelő felelősségvállalás. Nem az a kérdés, hogy szükséges-e egymás miatt kompromisszumot kötnünk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e magunkat is képviselni, és nem áldozatként megélni a kompromisszumokat.

Azt a példát szoktam használni az előadásaim során, hogy ha egy kapcsolatot egy kályhában lobogó tűzhöz hasonlítunk, akkor a kályhában csak addig lobog majd a tűz, míg van benne éghető anyag. Lefordítva úgy fogalmazhatunk, hogy egy párkapcsolatra is kell energiát szentelni, és mindkét embernek szükséges a "kályhát" raknia. Ha csk az egyik fél rakja, elöbb-utóbb áldozatnak érzi majd magát, míg a másik egyre inkább bűntudattal szemléli a helyzetet, és máris fölé- és alárendelt szituációról beszélhetünk. ez egy igazi kapcsolatban nem lehetséges, mert a fölé- és alárendeltség függőséget hoz létre, és nem a kölcsönös megbecsülésen alapszik.

Ha igazi szeretetről beszélünk, az áldozat szó nem értelmezhető. Ha a másikért hozok kompromisszumot, és azt szeretetből teszem, az nem áldozat. Ha úgy élem meg, hogy áldozat, akkor nem szeretetből hoztam a döntést, és valamilyen szempontból elfelejtkeztem magamról és a saját életem lényegéről.

 

www.mesterkurzus.com

Lux Elvira
Popper Péter
Ranschburg Jenő
Tari Annamária

Öröm, fájdalom, tabu
Boldogság és keserűség a szexben (részlet)

 

Milyen lesz az a világ, ahol tényleg elválik az érzelem a testiségtől? Elképzelni sem tudom. De hogy efelé tartunk, az biztos.

 

 

Egyelőre még nagy az öröm, a propaganda: nincs impotens férfi, nincs frigid nő, nem is lesz, hisz az egész egy tablettán múlik. De a dolog érzelmi része lassan elsüllyed, és eltűnik valami irreális távolságba. És bizony ez az érzelemnélküliség itt van a nyakunkon.

Az ember mindennapi élete tulajdonképpen vándorlás két pokoli, de mindenképpen ijesztő végpont között. Mert az ember úgy van ezzel, hogy van benne egy hatalmas vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy ne legyen magányos. Beépülni egy másik ember életébe, és ő épüljön be az övébe. A MI! Nem a TE meg ÉN, hanem a MI felé vágyódik az ember. És ez nem csak szerelem lehet. De ez a MI nagyon közel jön, az ember beépül egy közösségbe, egy másik emberbe, és jön a rémület, hogy jaj, mi lesz velem? Énvelem, az ÉN-emmel. És meg lehet figyelni, hogy az ember ilyen nagy beolvadási kísérlet után elkezd hidegülni. Elkezd távolodni. És elkezd a másik végpont felé menni, ahol csak a magány, az egyedüllét, a semmi található. És annak a hidegsége az embert nagyon megcsapja. És ha megcsapja, akkor megy visszafelé, és keresi, hová tartozhatna.

 

 

Igen, az egész lét egy ilyen ingajárat, hogy ha már nagyon forró, kihúzódik egy hidegebb szférába, és ha nagyon hideg, akkor a melegebbe. És ezzel el is telik az ember élete...

 

Republic-Engedj közelebb

Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Libri
• Mesterkurzus DVD

Aldó is érdeklődött még János családjáról, aztán kezdett volna búcsúzkodni, ha János nem emlékezteti, hogy talán nem ok nélkül kopogott be.

   - Nem, csak... nem olyan fontos...Késő van.

   - Akkor ülj le! - szólalt meg Jánosból a pszichiáter, és rágyújtott.

   Aldó számára nehezen volt hihető, hogy magáról beszél. Jó tíz éve legfeljebb morzsák potyogtak ki belőle. Most mégis hetek óta arról fantáziált, hogy valakinek elmondja Erzsit. Egyetlen ember jöhetett szóba: János. Neki végül is ez a szakmája, biztosan kellő távolságból tudja hallgatni. És főleg nem mondja el senkinek. Azóta fogalmazgatja is magában, mit mondana. De mindeddig nem döntötte el, hogy megteszi-e. Tudod, amióta én ezt a gyereket megkaptam, ő töltötte ki az életemet. Azóta semmi mást nem akartam Istentől kérni.

    (János elfordította a foteljét, ettől leginkább a mocskos falat látta, és csak jobb füle nézett Aldó felé. De az olyan erőfeszítéssel, mintha hallgatózna. És letette az asztalra az orra végén hordott szemüvegét.)

   Az első két találkozásunkkor csak azt éreztem, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Amikor először megláttam a rendelőben...egy dühödt, csúnya, anorexiás csirke...menekültem volna: nem kérek még egy példányt ebből a nyomorúságból, magamat is alig bírom ki. De visszajött hozzám. Hallotta, amikor a nagynénjének azt mondtam három hónappal korábban, hogy ettől a fizikumtól nem is lehet még hormonokat elvárni. Be akarta bizonyítani, hogy neki mégis sikerül. Nem bírja ki, hogy valamire alkalmatlannak minősítsék. Legközelebbre német fordításokat csinált nekem. Bennem meg gyáva módon felülkerekedett valami egészség - nem tudom, honnan...hát nagyon régről -, és elfogadtam az ajánlatát, hogy nekem akar teljesíteni. Minden gesztusommal azt kezdtem mondani neki, hogy állj talpra, éljél, vívd ki, élvezd...Ő el is hitte, és csinálta. És ez ugyanitt gyógyított rajtam is... De tudtam, hogy föl fog nőni, rettentő hamar, és el kell majd engedni. szépen, egészségesen. Már önzésből is, hogy soha ne mondjon föl nekem öreg szülőként...hogy ha szerényebb szerepben is, de mindig részt vehessek az életében, hogy lehessenek majd unokáim... Nem gondoltam, hogy ez kibírhatatlanul nehéz lenne. Már rég megtanultam egyedül élni, társ nélkül, szerelem nélkül. Nem is ért váratlanul, amikor az egyik megszokott szombati programunk közben kiderült, hogy éppen randevúja lehetne, ő meg itt feszeng mellettem. elkergettem a találkájára, ahogyan már jó ideje betanítottam magam ilyen jelenetre. Büszke is voltam magamra, bár mondjuk vidám nem.

   (János a hamutartót törölgette a cigarettacsikkel, miközben a füle továbbra is Aldó szájára volt állítva.)

   És amikor egy óra múlva újra megjelent a huszonegy évével, hogy "nem is olyan érdekes ez a fiú, menjünk inkább moziba", már tudtam, hogy valakit találnom kell magam mellé, mert Süni soha nem fog egyedül hagyni. Ismerem. Valakit, aki Süni szemében betölti ezt az űrt. Találtam is. Sok éve ismertük egymást - te is ismered, mert ő is dolgozott a Háznak, de ez most mindegy. Időnként, ha úgy adódott, azelött is beszélgettünk egy kicsit. Az ő története is hasonló, miért ne mehetnénk néha együtt színházba vagy kirándulni...Úgy gondoltam, arra biztosan jó lesz, hogy könnyebb legyen kivárni a nyilván egyre ritkuló találkozásokat Sünivel.

   (János újra rágyújtott, Aldó tekintete pedig egy ideje Freud Zsigmond és Horowitz rabbi bekeretezett fényképe között ingázott.)

   Minden szépen alakult, Erzsivel egyre jobban vártuk a következő találkozást. És fél év múlva megállapodtunk, hogy összeköltözünk. Hiszen olyan jó úgy hazamenni, hogy valaki vár vagy valakit várni lehet.  De szigorúan testvéri kapcsolatot ígértünk egymásnak. Merthogy a szerelem nekünk már nem menne. Ő is közel tíz éve élt egyedül. Bár neki volt már valakivel egy sikertelen, rövid próbálkozása. Azt is a szexuális csőd tette tönkre. Erzsi ugyanúgy imádta a férjét, ahogy én a felségemet. A megállapodásunk tökéletesnek nézett ki. Büszkék voltunk a józanságunkra, és megkönnyebbültünk.

   De persze minden másképp alakult. Először csak arra hivatkoztunk, hogy jó átölelve elaludni. A testünk viszont elkezdett követelőzni.  Látszólag pont úgy, mintha egészséges emberek lennénk... Sokáig ez kizárólag kínlódást jelentett, a komoly fizikai fájdalomtól a gyötrő emlékekig és a csődérzésig minden rossz benne volt. Abbahagytuk. Aztán újra kezdtük. Többször is. Felváltva kértünk egymástól bocsánatot. De első perctől tudtunk erről beszélni. Azt hiszem, ez jó. Erzsi hol bátorítani próbál, mindkettőnket, hogy csak azt tegyük, ami jólesik, minket már a Jóistennek sincs joga vizsgáztatni, hol azon sír, nehogy e miatt a "hülyeség" miatt nehezteljünk egymásra, és elveszítsük egymást.

   (János most gyufaszálakból font az asztalon fenyőfát. Aldót aggasztotta, hogy fogynak a szálak, de János egy újabb, teli skatulyát borított ki az asztalra, és a fa tovább magasodott.)

   Nem tudom, miért mondom ezt el neked...végül is vannak előrelépések...és csodát tenni úgysem lehet. Csak jólesik elmondani valakinek... Most már ott tartunk, hogy...nehéz mondani...szóval már mind a ketten benne tudunk maradni, végig... de csak külön. És a másikunknak olyan észrevétlenül kell segítenie, mintha ott sem lenne...És ez megalázó. Igaz, mindkettőknek könnyebb nyújtania ezt, mint elfogadni. Erzsi azzal nyugtat, hogy hiszen más dolgokra is ez a megállapodásunk: hogy annak fogunk örülni, amit a másiktól kapunk, és nem várunk semmi teljességet. Mert azt elvesztettük.

   (János még mindig nem fordult vissza Aldó felé. Úgy látszik, kérdezni is a fülével szeret. De a gyufákat elengedte.)

   -Ilyenkor a régi párotokkal vagytok?

   -Hát persze.

   -Tudsz beszélni a pároddal?

   -Erzsivel?

   -Nem.

   -Ilonával?!

   -Igen, vele.

   -Tudok...bár amióta Erzsi van, ritkán merem megszólítani.

   -Kérd meg hogy engedjen el... El fog. Lehet, hogy ő küldte neked Erzsit. És Erzsinek ugyanígy elbocsájtást kellenne kapnia a férjétől.

Akkor már csak azt kell kimondanotok, hogy "Most már te vagy az én párom".

 

 Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Alexandra

Ameddig el nem aludtam, gondolkozni akartam, Laráról, akitől nem azért osontam el, mintha a fürdőszobaszagú testére untam volna rá, hanem azért, mert megint kiütött rajtam a ragály, amit úgy ismertem már, mint a hideglelős émelygést, ami üzemi konyhák sótlan, langyos leveseitől szokott elharapózni bennem, elöbb a gyomorszájam szintjén, aztán szerte a hangulatomban, megbetegedtem Lara fürdőhabszagú testétől is, viszolyogtam két nap után a bőre tiszta szagától is, fájtam a megjátszott megkívánások blöffjeitől, utálkozva figyeltem újra meg újra magam, kívülről iszonyodtam a képmutató másiktól, aki én voltam, szerelem nélkül fetrengő fiatal test egy másik fiatal test szétnyílt combjai közt, szerelem nélkül párzó robotember, ez vagyok, ezzé sorvadtam, mielött egyszer is érezhettem volna, amit szerelemnek hívnak a színehagyott könyvekben az érzelmes szépírók, meg vagyok én is verve a járvánnyal, amitől nyomorult már az egész kopár korosztályom, meg vagyok verve a nagy közös kórsággal, amitől csupa ivarzó állat lett mibelőlünk, szerelem nélkül hentergünk valahányan, hímnemű, nőnemű testek hülye párzásokban; percekig, órákig, napokig, ahogy éppen adódik... Belőlem is kiherélődött, ami kéne, kiaszott a képesség, hogy szerelemmel kóboroljak egy lány után, és összeszoruljon a szívem örömömben, ha hozzáérhetek a kezéhez. Miért fertőződött meg ez a csorda, ez a mostani tizennyolc-tizenkilenc éves sorvány, aminek átlagosan ványadt szabványtípusa lettem magam is? Milyen szepszistől lett impotens minden hangulatra, amit érzelemnek hívtak, akik száz éve voltak ennyi idősek, de még a későbbiek is, tán még apa is? Hogyan irtottak ki belőlünk mindent, ami ne testi a szexben? ... Filmek keveregtek az emlékezetemben, erőszak, perverz képek, rafinált rohadás minden jelenetben, ahol csak vetkőztek a vásznon, művészfilmekkel műveltek minket igényes esztétikai nevelésünk keretében, láthattuk a főhőst száz variánsban ocsmánykodni, hétéves kislányt megerőszakolni, a legjobb barátja feleségét megerőszakolni, a saját anyját megerőszakolni, láttunk homoszexuálisokat vonaglani mindkét nembeli változatukban, láttunk szorongásos vérfertőzést és gátlástalan vérfertőzést, láttunk kiscsoportos orgiákat és tömeges feketemisét, elöbb, mint tudtuk volna, mit is jelent az orgia és a feketemise, láttunk orális és anális szexet, mielött kikerestük volna a latin szótárból, hogy mi az orális és mi az anális, láttunk kéjgyilkosokat mindkét nembeli, sőt hímnős szereposztásban, premier plánban láttunk női szeméremnyílásokat is, mielött tudtuk volna, mi az a premier plan, láttunk szodómiát, mielött hallottunk volna róla, hogy a bibliai Szodoma unatkozó népessége találta föl a szexet állat és ember közt, mindent láttunk moziban vagy képernyőn, és mindent művészfilmeken, amelyekkel esztétikai nevelésünk ügyének letéteményesei tanítottak meg minket különbséget tenni  művészi magaslatok és gejl giccs között, és mi fölöttébb fogékonyaknak bizonyultunk, megtanultunk félkegyelműen röhögni Rómeó és Júlia erkélyjelenetének gejl metaforáin a színházban, Tatjana gejl levéláriáján az opeában, Sanseverina gejl könnyein a moziban és Natasa gejl ábrándozásán a Háború és béke második kötetének elején...
Nem! Én sose röhögtem. Én csak kiszáradtam köztük, elsős gimnazista az elsős gimnazisták közt, tizenöt éves a tizenöt évesek közt... Még mindig, hónapok után is falusi voltam köztük, visszahúzódó, gyanakvó, idegen. Részt sose vettem a ripők röhögésekben, de a fülemet nem tömhettem be elsüketítő viasszal, mint Odisszeusz a bárkán az elhülyítő hangok ellen. Lupták az osztály közepén szövegelt, karikás szemmel fürkészte, hogyan hat a szózat. Aztán ilyet szólt a csaj, csókolózzunk. Oké, mondtam, puszilgasd egy kicsit a farkam, utána majd csőrrel is smárolhatunk. Totál igaza lett a bratyeszomnak, rögtön rábukott a baba a fütykösömre... Mielött átélhettem volna netán csak a hitvány másolatát annak a merész izgalomnak, amit Julien Sorel érzett ottan a kertben, este az asztalnál, amikor vakmerően elszánta magát a tettre, és megfogta madame de Renal szép kezét a sötétben, nekem sz újságok szakszerű szexrovataiból kötelezően meg kellett tanulnom, hány erogén zónát kell piszkálni a nőnek a testén, és Vilcsi se lélegzetvisszafojtva csókolózni akart velem a Vársétányon a hársak alatt, hanem fölvilágosodottan pettingezni a Várhegy alatt, gerjedten lihegett, görcsösen markolta a csuklóm, erővel csúsztatta be a szűk bugyijába a gyáva kezem, fulladtan dadogott a fülembe, si-si-simogasd lassan a csik-lóm!... Később, már a kivénhedt villamoson rázódtam, valahogy fölfordult bennem a gyomor, átcsuklottam a lépcső rácsán, kínlódva kihánytam a kólát, amit ővele, Vilcsivel ittam a Várban, a cukrászdában másfél órája, vagy egy másik évezredben, rég, amikor még tán nem utáltam. Itthon magamra zártam a fürdőszobát, forrót folyattam a csapból, sokáig sikáltam körömkefével a kezem, és amikor végre vizszintesbe kerültem, ezen a heverőn, ahol most fekszem, hiába bámultam bele nagyra nyitott szemmel a sötétbe, ahogy most, nem bírtam bőgni sehogyse, nem bírtam bőgni, csak a fáradt szemhéjam nehezült el, ahogy most is ... Vilcsivel én csak cskolózni akartam volna, szótlanul egyre, csókolózni behunyt szemmel, szelíden, szerelemmel, ottan a végig üres Vársétányon, ahol cikkanó denevérek nyilalltak a csöndben, a gázlámpák kék ködfényét mind messzi kerülték, otthon a kastélyparkban is este az ősfák lombja alatt husannak a párás sűrű sötétben, kósza vadászok, hajnalig alszik a park körülöttük, hiszen estharmattal elültek a pávák is, behúzódtak a jázminbokrok alá, csak a könnyű permet hull, hull egyre a zöldmárvány kút kelyhe fölött.