Aldó is érdeklődött még János családjáról, aztán kezdett volna búcsúzkodni, ha János nem emlékezteti, hogy talán nem ok nélkül kopogott be.

   - Nem, csak... nem olyan fontos...Késő van.

   - Akkor ülj le! - szólalt meg Jánosból a pszichiáter, és rágyújtott.

   Aldó számára nehezen volt hihető, hogy magáról beszél. Jó tíz éve legfeljebb morzsák potyogtak ki belőle. Most mégis hetek óta arról fantáziált, hogy valakinek elmondja Erzsit. Egyetlen ember jöhetett szóba: János. Neki végül is ez a szakmája, biztosan kellő távolságból tudja hallgatni. És főleg nem mondja el senkinek. Azóta fogalmazgatja is magában, mit mondana. De mindeddig nem döntötte el, hogy megteszi-e. Tudod, amióta én ezt a gyereket megkaptam, ő töltötte ki az életemet. Azóta semmi mást nem akartam Istentől kérni.

    (János elfordította a foteljét, ettől leginkább a mocskos falat látta, és csak jobb füle nézett Aldó felé. De az olyan erőfeszítéssel, mintha hallgatózna. És letette az asztalra az orra végén hordott szemüvegét.)

   Az első két találkozásunkkor csak azt éreztem, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Amikor először megláttam a rendelőben...egy dühödt, csúnya, anorexiás csirke...menekültem volna: nem kérek még egy példányt ebből a nyomorúságból, magamat is alig bírom ki. De visszajött hozzám. Hallotta, amikor a nagynénjének azt mondtam három hónappal korábban, hogy ettől a fizikumtól nem is lehet még hormonokat elvárni. Be akarta bizonyítani, hogy neki mégis sikerül. Nem bírja ki, hogy valamire alkalmatlannak minősítsék. Legközelebbre német fordításokat csinált nekem. Bennem meg gyáva módon felülkerekedett valami egészség - nem tudom, honnan...hát nagyon régről -, és elfogadtam az ajánlatát, hogy nekem akar teljesíteni. Minden gesztusommal azt kezdtem mondani neki, hogy állj talpra, éljél, vívd ki, élvezd...Ő el is hitte, és csinálta. És ez ugyanitt gyógyított rajtam is... De tudtam, hogy föl fog nőni, rettentő hamar, és el kell majd engedni. szépen, egészségesen. Már önzésből is, hogy soha ne mondjon föl nekem öreg szülőként...hogy ha szerényebb szerepben is, de mindig részt vehessek az életében, hogy lehessenek majd unokáim... Nem gondoltam, hogy ez kibírhatatlanul nehéz lenne. Már rég megtanultam egyedül élni, társ nélkül, szerelem nélkül. Nem is ért váratlanul, amikor az egyik megszokott szombati programunk közben kiderült, hogy éppen randevúja lehetne, ő meg itt feszeng mellettem. elkergettem a találkájára, ahogyan már jó ideje betanítottam magam ilyen jelenetre. Büszke is voltam magamra, bár mondjuk vidám nem.

   (János a hamutartót törölgette a cigarettacsikkel, miközben a füle továbbra is Aldó szájára volt állítva.)

   És amikor egy óra múlva újra megjelent a huszonegy évével, hogy "nem is olyan érdekes ez a fiú, menjünk inkább moziba", már tudtam, hogy valakit találnom kell magam mellé, mert Süni soha nem fog egyedül hagyni. Ismerem. Valakit, aki Süni szemében betölti ezt az űrt. Találtam is. Sok éve ismertük egymást - te is ismered, mert ő is dolgozott a Háznak, de ez most mindegy. Időnként, ha úgy adódott, azelött is beszélgettünk egy kicsit. Az ő története is hasonló, miért ne mehetnénk néha együtt színházba vagy kirándulni...Úgy gondoltam, arra biztosan jó lesz, hogy könnyebb legyen kivárni a nyilván egyre ritkuló találkozásokat Sünivel.

   (János újra rágyújtott, Aldó tekintete pedig egy ideje Freud Zsigmond és Horowitz rabbi bekeretezett fényképe között ingázott.)

   Minden szépen alakult, Erzsivel egyre jobban vártuk a következő találkozást. És fél év múlva megállapodtunk, hogy összeköltözünk. Hiszen olyan jó úgy hazamenni, hogy valaki vár vagy valakit várni lehet.  De szigorúan testvéri kapcsolatot ígértünk egymásnak. Merthogy a szerelem nekünk már nem menne. Ő is közel tíz éve élt egyedül. Bár neki volt már valakivel egy sikertelen, rövid próbálkozása. Azt is a szexuális csőd tette tönkre. Erzsi ugyanúgy imádta a férjét, ahogy én a felségemet. A megállapodásunk tökéletesnek nézett ki. Büszkék voltunk a józanságunkra, és megkönnyebbültünk.

   De persze minden másképp alakult. Először csak arra hivatkoztunk, hogy jó átölelve elaludni. A testünk viszont elkezdett követelőzni.  Látszólag pont úgy, mintha egészséges emberek lennénk... Sokáig ez kizárólag kínlódást jelentett, a komoly fizikai fájdalomtól a gyötrő emlékekig és a csődérzésig minden rossz benne volt. Abbahagytuk. Aztán újra kezdtük. Többször is. Felváltva kértünk egymástól bocsánatot. De első perctől tudtunk erről beszélni. Azt hiszem, ez jó. Erzsi hol bátorítani próbál, mindkettőnket, hogy csak azt tegyük, ami jólesik, minket már a Jóistennek sincs joga vizsgáztatni, hol azon sír, nehogy e miatt a "hülyeség" miatt nehezteljünk egymásra, és elveszítsük egymást.

   (János most gyufaszálakból font az asztalon fenyőfát. Aldót aggasztotta, hogy fogynak a szálak, de János egy újabb, teli skatulyát borított ki az asztalra, és a fa tovább magasodott.)

   Nem tudom, miért mondom ezt el neked...végül is vannak előrelépések...és csodát tenni úgysem lehet. Csak jólesik elmondani valakinek... Most már ott tartunk, hogy...nehéz mondani...szóval már mind a ketten benne tudunk maradni, végig... de csak külön. És a másikunknak olyan észrevétlenül kell segítenie, mintha ott sem lenne...És ez megalázó. Igaz, mindkettőknek könnyebb nyújtania ezt, mint elfogadni. Erzsi azzal nyugtat, hogy hiszen más dolgokra is ez a megállapodásunk: hogy annak fogunk örülni, amit a másiktól kapunk, és nem várunk semmi teljességet. Mert azt elvesztettük.

   (János még mindig nem fordult vissza Aldó felé. Úgy látszik, kérdezni is a fülével szeret. De a gyufákat elengedte.)

   -Ilyenkor a régi párotokkal vagytok?

   -Hát persze.

   -Tudsz beszélni a pároddal?

   -Erzsivel?

   -Nem.

   -Ilonával?!

   -Igen, vele.

   -Tudok...bár amióta Erzsi van, ritkán merem megszólítani.

   -Kérd meg hogy engedjen el... El fog. Lehet, hogy ő küldte neked Erzsit. És Erzsinek ugyanígy elbocsájtást kellenne kapnia a férjétől.

Akkor már csak azt kell kimondanotok, hogy "Most már te vagy az én párom".

 

 Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Alexandra

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.