Vagy: én építek, ő lerombolja. Örök szereposztás nő és férfi között.
Hédi kimaradt ezekből a presztízsvitákból, inkább összekacsintott az apjával, figyeled, hogy ölik egymást a zsenik. Valójában dehogyis volt ostoba; nagy társaság vette körül, színházba, moziba járt, randevúzott, csápolt az LGT-koncerteken, és pénzt akart keresni. ezért szorgalmasan tanult angolul, hogy mire befejezi a vendéglátóipari főiskolát, letehesse a felsőfokú nyelvvizsgát is. Micsoda sikerült gyerekek, irigykedett Vera, és belefájdult, hogy neki soha...,hogy ő csak a mások gyerekeiben gyönyörködhet. Hát bizony, vonta fel a szemöldökét Orsolya, lassan kifutsz az időből, ha nem igyekszel. Hogy kellene igyekeznem, sóhajtott Vera, és utálta magát a tehetetlenségéért. Pedig Orsolya a maga kendőzetlen stílusában már rég megmondta, az a te bajod fiacskám, hogy azt hiszed, téged csak egyetlen pasi tud megkefélni. Vera nem tudott véget vetni annak a nyűgösen elnyúló viszonynak, ami egyre reménytelenebbül telepedett az életére. Koroda Gyula nem szakított vele (jobban jártál volna, ha megteszi), amikor befejezte várkonyi pályafutását. Koroda ugyanis nem szokott szakítani. A színházzal se szakított látványosan, csak éppen nem újította meg a szerződését. Úgyis megtalálsz, mondta a direktornak, ha szükséged lesz rám. Továbbra is lejárt a premierekre, részt vett a banketteken, és ilyenkor Verát is meglátogatta. Két bemutató között pedig képeslapokat küldött Prágából, Leningrádból, Berlinből, ahova éppen delegálta az írószövetség. Meg aztán Vera gyakran utazott Pestre, akkor is összefutottak a Hungáriában, kedves barátom Várkonyról, mutatta be Gyuszi a kollégáknak. Vera kínosan mosolygott, ilyen barátokkal teli a padlás. Gyimes Misire gondolt, ő is kitartóan barátkozott vele, sőt, amióta kitudódott, hogy Koroda Gyulával lóg, gyakrabban jelentkezett, mintha féltékeny lenne. Pedig évekkel ezelőtt megnősült, gyereke született, mégse tágított Vera mellől. -Tudod, Orsolya, én vagyok a férfiak igaz barátja, imádnak velem intellektuálisan szexelni. -Hagyd őket a fenébe -mérgelődött Orsolya. -Vedd tudomásul végre, te egy jó nő vagy, érted?! Egy jó nő! Beszélgetni pedig menjenek az anyukájukkal.
Vera hallgatott. Látta magát a városi könyvtár olvasótermében, fönt az emelvényen, a lámpa fénye a papírjaira vetődött, őt félhomályban hagyta, csak a kezét, tollat mozgató, kartonok közt matató, hosszú ujjú kezét világította meg. Pergamenarcú férfiak léptek az asztalához, szárazak és fakók, suttogva beszéltek, ne zavarják a többi pergamenarcút, címeket mondtak, szerzőket, néha megjegyezték, micsoda csúf őszünk van, vagy legalább ennek a havazásnak lenne vége. Soha semmi személyeset, semmi olyat, amivel kirínának a többi közül. A jobb kezükön karikagyűrű, nehéz légzésük kezdődő szívbetegségről árulkodik, híznak, nehezednek, a tavalyelötti inget már nem bírják begombolni. Aztán jönnek az egyetemisták, a régen mosott farmerből, flanelingből nehéz szagok csapódnak az orrába, kédezzük meg az öreglányt, rikkantja az egyik, és nyomulnak az asztalához, az utolsó Új Írást keresik, persze kézben van, nem, a Nagyvilágot is olvassák meg a Valóságot is, átnéznek rajta, nem látják, ő az öreglány a könyvtárból, aki rájuk szól, ha túl hangosan viháncolnak a folyosón. És másnap ugyanez kezdődik és ugyanez folytatódik. Fönt az irodában a főnök már abbahagyta a versírást, de még utálja azokat, akik csinálják, átadta magát a városi karriernek, ropogtatja a doktort a neve előtt, hozzá csak annyi szava van, még mindig olvashatatlan az írása, kartársnő. A kollégák versenyt pletykáznak és versenyt isznak vele, próbálják megrövidíteni az életét, ha ő dobja fel előbb a talpát, még belőlük is lehet könyvtárigazgató. Hát ki lenne az a férfi, akinek a szeme éppen őrajta akadna meg, őt, az öreglány könyvtárost, éppen őt akarná megkefélni. Nem fogok siránkozni még Orsolyának se, nem fogok beszélni a besavanyodott életemről.