Aldó is érdeklődött még János családjáról, aztán kezdett volna búcsúzkodni, ha János nem emlékezteti, hogy talán nem ok nélkül kopogott be.

   - Nem, csak... nem olyan fontos...Késő van.

   - Akkor ülj le! - szólalt meg Jánosból a pszichiáter, és rágyújtott.

   Aldó számára nehezen volt hihető, hogy magáról beszél. Jó tíz éve legfeljebb morzsák potyogtak ki belőle. Most mégis hetek óta arról fantáziált, hogy valakinek elmondja Erzsit. Egyetlen ember jöhetett szóba: János. Neki végül is ez a szakmája, biztosan kellő távolságból tudja hallgatni. És főleg nem mondja el senkinek. Azóta fogalmazgatja is magában, mit mondana. De mindeddig nem döntötte el, hogy megteszi-e. Tudod, amióta én ezt a gyereket megkaptam, ő töltötte ki az életemet. Azóta semmi mást nem akartam Istentől kérni.

    (János elfordította a foteljét, ettől leginkább a mocskos falat látta, és csak jobb füle nézett Aldó felé. De az olyan erőfeszítéssel, mintha hallgatózna. És letette az asztalra az orra végén hordott szemüvegét.)

   Az első két találkozásunkkor csak azt éreztem, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Amikor először megláttam a rendelőben...egy dühödt, csúnya, anorexiás csirke...menekültem volna: nem kérek még egy példányt ebből a nyomorúságból, magamat is alig bírom ki. De visszajött hozzám. Hallotta, amikor a nagynénjének azt mondtam három hónappal korábban, hogy ettől a fizikumtól nem is lehet még hormonokat elvárni. Be akarta bizonyítani, hogy neki mégis sikerül. Nem bírja ki, hogy valamire alkalmatlannak minősítsék. Legközelebbre német fordításokat csinált nekem. Bennem meg gyáva módon felülkerekedett valami egészség - nem tudom, honnan...hát nagyon régről -, és elfogadtam az ajánlatát, hogy nekem akar teljesíteni. Minden gesztusommal azt kezdtem mondani neki, hogy állj talpra, éljél, vívd ki, élvezd...Ő el is hitte, és csinálta. És ez ugyanitt gyógyított rajtam is... De tudtam, hogy föl fog nőni, rettentő hamar, és el kell majd engedni. szépen, egészségesen. Már önzésből is, hogy soha ne mondjon föl nekem öreg szülőként...hogy ha szerényebb szerepben is, de mindig részt vehessek az életében, hogy lehessenek majd unokáim... Nem gondoltam, hogy ez kibírhatatlanul nehéz lenne. Már rég megtanultam egyedül élni, társ nélkül, szerelem nélkül. Nem is ért váratlanul, amikor az egyik megszokott szombati programunk közben kiderült, hogy éppen randevúja lehetne, ő meg itt feszeng mellettem. elkergettem a találkájára, ahogyan már jó ideje betanítottam magam ilyen jelenetre. Büszke is voltam magamra, bár mondjuk vidám nem.

   (János a hamutartót törölgette a cigarettacsikkel, miközben a füle továbbra is Aldó szájára volt állítva.)

   És amikor egy óra múlva újra megjelent a huszonegy évével, hogy "nem is olyan érdekes ez a fiú, menjünk inkább moziba", már tudtam, hogy valakit találnom kell magam mellé, mert Süni soha nem fog egyedül hagyni. Ismerem. Valakit, aki Süni szemében betölti ezt az űrt. Találtam is. Sok éve ismertük egymást - te is ismered, mert ő is dolgozott a Háznak, de ez most mindegy. Időnként, ha úgy adódott, azelött is beszélgettünk egy kicsit. Az ő története is hasonló, miért ne mehetnénk néha együtt színházba vagy kirándulni...Úgy gondoltam, arra biztosan jó lesz, hogy könnyebb legyen kivárni a nyilván egyre ritkuló találkozásokat Sünivel.

   (János újra rágyújtott, Aldó tekintete pedig egy ideje Freud Zsigmond és Horowitz rabbi bekeretezett fényképe között ingázott.)

   Minden szépen alakult, Erzsivel egyre jobban vártuk a következő találkozást. És fél év múlva megállapodtunk, hogy összeköltözünk. Hiszen olyan jó úgy hazamenni, hogy valaki vár vagy valakit várni lehet.  De szigorúan testvéri kapcsolatot ígértünk egymásnak. Merthogy a szerelem nekünk már nem menne. Ő is közel tíz éve élt egyedül. Bár neki volt már valakivel egy sikertelen, rövid próbálkozása. Azt is a szexuális csőd tette tönkre. Erzsi ugyanúgy imádta a férjét, ahogy én a felségemet. A megállapodásunk tökéletesnek nézett ki. Büszkék voltunk a józanságunkra, és megkönnyebbültünk.

   De persze minden másképp alakult. Először csak arra hivatkoztunk, hogy jó átölelve elaludni. A testünk viszont elkezdett követelőzni.  Látszólag pont úgy, mintha egészséges emberek lennénk... Sokáig ez kizárólag kínlódást jelentett, a komoly fizikai fájdalomtól a gyötrő emlékekig és a csődérzésig minden rossz benne volt. Abbahagytuk. Aztán újra kezdtük. Többször is. Felváltva kértünk egymástól bocsánatot. De első perctől tudtunk erről beszélni. Azt hiszem, ez jó. Erzsi hol bátorítani próbál, mindkettőnket, hogy csak azt tegyük, ami jólesik, minket már a Jóistennek sincs joga vizsgáztatni, hol azon sír, nehogy e miatt a "hülyeség" miatt nehezteljünk egymásra, és elveszítsük egymást.

   (János most gyufaszálakból font az asztalon fenyőfát. Aldót aggasztotta, hogy fogynak a szálak, de János egy újabb, teli skatulyát borított ki az asztalra, és a fa tovább magasodott.)

   Nem tudom, miért mondom ezt el neked...végül is vannak előrelépések...és csodát tenni úgysem lehet. Csak jólesik elmondani valakinek... Most már ott tartunk, hogy...nehéz mondani...szóval már mind a ketten benne tudunk maradni, végig... de csak külön. És a másikunknak olyan észrevétlenül kell segítenie, mintha ott sem lenne...És ez megalázó. Igaz, mindkettőknek könnyebb nyújtania ezt, mint elfogadni. Erzsi azzal nyugtat, hogy hiszen más dolgokra is ez a megállapodásunk: hogy annak fogunk örülni, amit a másiktól kapunk, és nem várunk semmi teljességet. Mert azt elvesztettük.

   (János még mindig nem fordult vissza Aldó felé. Úgy látszik, kérdezni is a fülével szeret. De a gyufákat elengedte.)

   -Ilyenkor a régi párotokkal vagytok?

   -Hát persze.

   -Tudsz beszélni a pároddal?

   -Erzsivel?

   -Nem.

   -Ilonával?!

   -Igen, vele.

   -Tudok...bár amióta Erzsi van, ritkán merem megszólítani.

   -Kérd meg hogy engedjen el... El fog. Lehet, hogy ő küldte neked Erzsit. És Erzsinek ugyanígy elbocsájtást kellenne kapnia a férjétől.

Akkor már csak azt kell kimondanotok, hogy "Most már te vagy az én párom".

 

 Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Alexandra

Barátság

Ezernyi gondolat és kérdésözön cikázik most e szó leírásakor fejemben.

Vajon mit jelent? Mitől alakul ki ? Kik között ? És egyáltalán mitől létezik, vagy mitől marad fenn?

Mi kell ahhoz, hogy két ember, akik talán külön-külön képesek kiegyensúlyozottan kapcsolatot teremteni másokkal -akár egy szomszéddal, kollégával, ismerőssel-, képesek legyenek barátságot kialakítani?
Vajon a mai társadalom fiatal felnőttjei, értik-e egyáltalán, avagy ugyanazt értik-e a szó jelentésében; barátság?

Mi van akkor, ha két különböző háttérből szocializálódott egyén, szimplán nem is ugyanazt véli érteni eme szó jelentésében? És ha így az adott szó jelentésbeli különbségéből, a két egyén egészen eltérő képet alkot, virtualizál maga elé? Vajon képes-e ettől az eltéréstől, hozzáállásbeli különbségből adódóan, mégis barátság kialakulni ? Vagy már eleve kudarcra ítéltetett?
..és van értelme ilyenkor bármelyik félt is hibáztatni, ha az alapokat nélkülöző kapcsolat egyik pillanatról a másikra, szinte kártyavárként dől össze?

Azt gondolom, annyira általános az a felfogás, miszerint "mindenki tudja mit jelent a barátság", vagy "mit takar az azt adó mindennapi viselkedés", "mit adnak és kapnak a barátok egymástól", hogy igazán talán senki nem is kérdezi meg, beszéli meg a "barátjával" ő mit is ért ez alatt.

Vegyünk egy példát:
Ha mondjuk az egyik fél, lelkileg nagyon megviselt -mert esetleg épp Karácsony előtt azzal a telefonhívással szomorították el, hogy nem őt vették fel a megpályázott állásra-, és bár megpróbál ezzel egymaga megbirkózni - mert talán szégyenli még a barát előtt is bevallani a sikertelenségnek a kudarcát-, épp csak szeretne találkozni vele, megbeszélni egy lehetőséget egy esti beszélgetésre, -amolyan hátha majd személyesen, úgy könnyebb lenne-, vajon ennek a félnek hogyan kellene reagálnia a "jöhetsz, de most sok dolgom van" -válaszra?
Hiszen ő is barát, neki legalább annyira megértőnek kell lennie, hisz nyilván tudja, maga-magától is, az elfoglaltság válasza a valóságot fedi, tényleg sok dolga van...
..s mégis, hát nem a bajban lehet leginkább egy baráthoz fordulni ?
Ki toleráljon kit ebben az esetben?

S mikor már elindult a lavina, halmozódnak a félreértések, gyűlik a fájdalom, a már amúgy is megviselt lélekben, hogyan és kinek kell feladnia önnön érveit? Melyik fél képes vagy akar még baráti jobbot nyújtani, amikor már rég összekuszálódtak a dolgok, s már senki sem érti tisztán,miből is indult ki a félreértés?

S vajon manapság, a mai modern-fogyasztói-rohanó-stresszes társadalomban, van-e még idő, lehetőség, "igazi", s nem "érdek" alapú barátság kialakítására és fenntartására?

Vagy mindez már csak egy múltból kiinduló emlék illúziója lehet? Amolyan gyerekkorban még regényből olvasott, filmen látott barátság álma, szemben a küzdelmes és siralmas valósággal?
S mit mondjon az a fél, aki belefárad, akinek elfogy az ereje a további küzdelmekhez? S mit mond a barát erre? -megértelek ?

....

Tegnap az egyik kereskedelmi TV csatorna műsorában a munka helyi stresszről volt szó; kik hogyan élik meg a válság okozta feszültségeket, főleg azokra gondolva akik elveszítik, veszítették vagy abban a tudatban dolgoznak nap, mint nap, hogy bármikor elveszíthetik a munkájukat. Tény-riport szerű volt a műsor és nagyon nyomasztó.
Próbáltam elterelni a figyelmem, de rajtam is kiütköztek a "holnap Hétfő" tünetei, gyomor összehúzódás, rosszul vagy egyáltalán nem alvás, és a folyton munkára, problémákra visszakanyarodó gondolatok.

Zavart, hogy mennyire képtelen vagyok "nem venni róla tudomást". Mert ezzel az egésszel, idegeskedéssel, igazán csak magamnak ártok.
Eszembe jutottak a már elment kollégák akik többnyire maguktól mentek el, mert már nem bírták az egészségüket is tönkre vágó mindennapos feszültséget.
Az egyik kolléganőm -baráti pótmamám- felmondási idejének utolsó hetét bevérzett gégével, beszélni nem képesen dolgozott, inkább még így is, fájdalommal kiülő tekintettel, szenvedve dolgozott, mert megszólalnia mégiscsak kellett - főleg mikor a főnöke kérdezte, beszéltette-, mindezt csak azért, hogy mehessen végre, el innen, minnél messzebb, minnél hamarabb (megj.: ha betegen otthon marad, azzal az idővel kitolódott volna a felmondási ideje).
Néhány hónappal később megbeszéltünk egy találkozót, egy amolyan, "hogy vagy, mi van, mi lett veled" féle beszélgetést. A volt kolléganőmre ráismerni se lehetett, már messziről mosolygott, ragyogott a szeme, örömtől, kiegyensúlyozottságtól sugárzott az egész megjelenése. Leültünk egy kellemes teraszos kávézónál és megállás nélkül jó 2 órát beszélgettünk.
Mint kiderült, nincs másik munkahelye, nem keresett, most tanul inkább. 40 éves, újra akarja gondolni az életét. Közel 10 évet dolgozott, vagy mondjuk inkább úgy robotolt le azon a munkahelyen, ahol még csak ember számba se vették.
- Mindig igyekeztem, ugrottam a feladatra, panasz nélkül, magamtól túlórázva, a végén pedig, mi lett.., de ezt te is tudod.., hagyjuk a múltat.
- Igen tudom, .., a hátad mögött azt mondták a vezetők, hogy azzal, hogy elmész, tönkre akarod tenni a céget...nevetséges...főleg az, hogy komolyan gondolták..pedig semmi alapjuk sem volt..., ahhoz képest, hogy "csak" a kintlévőségeket kezelted a pénzügyön, milyen "nagy hatalmad volt" !, ...(nevetés)... Te tudtál erről ?!
- a "hatalmamról" ?..nem arról nem, én csak örültem ha hóvégéig be tudtam osztani a kevéske fizumat, amit ezektől kaptam. ..és most még annál is kevesebb van, csak annyi amit a munkanélkülire kapok és tudod mit, mégis jobban alszom !
- igen, észrevehetően jól vagy, látszik rajtad, 5 évet fiatalodtál !
- az embernek mindig van választási lehetősége, de sokan nem merik ezt meglépni, vagy annyira bedarálta őket a gépezet, hogy már nem képesek kilépni belőle, van akit már a mentő visz el szív infarktussal, pedig lehet, hogy már jóval korábban érezte, tudta hogy ezt abba kell hagynia, mégse tette.

4-5 hónap eltelt már a beszélgetés óta és további jó pár kolléga távozott már, akik egytől-egyig mosolyogva, vidáman, gondtalan, ragyogó arccal térnek be hozzánk, látogatják meg a "régieket". Mi pedig egymás zavart tekintetéből olvassuk le a bennünk is ott dúló kérdéseket, gondolatokat; mi meddig bírjuk még? miért vagyunk még itt?  meddig hozzuk még az igát ? ...és nekik vajon miért sikerült?