Barátság

Ezernyi gondolat és kérdésözön cikázik most e szó leírásakor fejemben.

Vajon mit jelent? Mitől alakul ki ? Kik között ? És egyáltalán mitől létezik, vagy mitől marad fenn?

Mi kell ahhoz, hogy két ember, akik talán külön-külön képesek kiegyensúlyozottan kapcsolatot teremteni másokkal -akár egy szomszéddal, kollégával, ismerőssel-, képesek legyenek barátságot kialakítani?
Vajon a mai társadalom fiatal felnőttjei, értik-e egyáltalán, avagy ugyanazt értik-e a szó jelentésében; barátság?

Mi van akkor, ha két különböző háttérből szocializálódott egyén, szimplán nem is ugyanazt véli érteni eme szó jelentésében? És ha így az adott szó jelentésbeli különbségéből, a két egyén egészen eltérő képet alkot, virtualizál maga elé? Vajon képes-e ettől az eltéréstől, hozzáállásbeli különbségből adódóan, mégis barátság kialakulni ? Vagy már eleve kudarcra ítéltetett?
..és van értelme ilyenkor bármelyik félt is hibáztatni, ha az alapokat nélkülöző kapcsolat egyik pillanatról a másikra, szinte kártyavárként dől össze?

Azt gondolom, annyira általános az a felfogás, miszerint "mindenki tudja mit jelent a barátság", vagy "mit takar az azt adó mindennapi viselkedés", "mit adnak és kapnak a barátok egymástól", hogy igazán talán senki nem is kérdezi meg, beszéli meg a "barátjával" ő mit is ért ez alatt.

Vegyünk egy példát:
Ha mondjuk az egyik fél, lelkileg nagyon megviselt -mert esetleg épp Karácsony előtt azzal a telefonhívással szomorították el, hogy nem őt vették fel a megpályázott állásra-, és bár megpróbál ezzel egymaga megbirkózni - mert talán szégyenli még a barát előtt is bevallani a sikertelenségnek a kudarcát-, épp csak szeretne találkozni vele, megbeszélni egy lehetőséget egy esti beszélgetésre, -amolyan hátha majd személyesen, úgy könnyebb lenne-, vajon ennek a félnek hogyan kellene reagálnia a "jöhetsz, de most sok dolgom van" -válaszra?
Hiszen ő is barát, neki legalább annyira megértőnek kell lennie, hisz nyilván tudja, maga-magától is, az elfoglaltság válasza a valóságot fedi, tényleg sok dolga van...
..s mégis, hát nem a bajban lehet leginkább egy baráthoz fordulni ?
Ki toleráljon kit ebben az esetben?

S mikor már elindult a lavina, halmozódnak a félreértések, gyűlik a fájdalom, a már amúgy is megviselt lélekben, hogyan és kinek kell feladnia önnön érveit? Melyik fél képes vagy akar még baráti jobbot nyújtani, amikor már rég összekuszálódtak a dolgok, s már senki sem érti tisztán,miből is indult ki a félreértés?

S vajon manapság, a mai modern-fogyasztói-rohanó-stresszes társadalomban, van-e még idő, lehetőség, "igazi", s nem "érdek" alapú barátság kialakítására és fenntartására?

Vagy mindez már csak egy múltból kiinduló emlék illúziója lehet? Amolyan gyerekkorban még regényből olvasott, filmen látott barátság álma, szemben a küzdelmes és siralmas valósággal?
S mit mondjon az a fél, aki belefárad, akinek elfogy az ereje a további küzdelmekhez? S mit mond a barát erre? -megértelek ?

....

Kb. két hónapja, egy angol órán a tanárunk végigkérdezte nyelvi gyakorlásképp a csoportot, kinek-kinek mennyi barátja van, és ki-ki hogyan, milyen programokkal töltik el együtt a szabadidőket. Mindenki jókat nevetve, mosolyogva a másik nyelvtörő bukdácsolgatásain, mesélgetett a számtalan közös élményekről.
Aztán én következtem. Zavarban voltam. Mert nekem nem volt témám, mivel nem voltak barátaim sem. Síri csend lett a teremben, döbbent arcokkal néztek rám a többiek -ugye most csak viccelsz ?  - Nem, tulajdonképpen egy barátnak mondható ismerősöm sincs. - válaszoltam szomorúan. A tanárunk, visszatérítve a beszélgetés fonalát angol nyelvterületre megpróbálta oldani a hangulatot, de már nevetés nélkül telt el az egyébként jellemzően jókedélyű óra, a végén pedig mindenki sietve hagyta el a termet.

Vehettem volna könnyedén, lazán is ezt a kérdést, hisz alapjában véve elégedett voltam az életemmel - vagy legalábbis úgy hittem és úgy éreztem, hogy minden rendben. De ez az eset nagyon mélyen felkavart. Napokig szomorúan rágódtam, válaszokat kerestem az okokra, miértekre. Emlékek törtek fel belőlem. Emberek, akikkel együtt tanultam, közép és felsőbb intézményekben; hobbiból, közös érdeklődésből, sportból adódó ismeretségek; munkahelyi kollégák; és barátok, barátnők is.
Igen,..., voltak. Múlt időben.
Vajon hol és mikor rontottam el? Mikor és hogyan veszítettem el őket ? Közösen alakult így, vagy csak az én hibám ?..és a legnehezebb kérdés, szükségem van-e egyáltalán barátra, barátnőre? Szeretném hogy legyen ?
Úgy láttam, teljes és szabadidőmentes az életem, boldogan, kihívásokkal-teli-sikeresen teltek napjaim, nem aggódtam jövőm felől. Munkám során számtalan emberrel, naponta érintkezem, rokonok, vagy a család időnként már kifejezetten terhes is, futólag pedig mindig is összefutottam ismerősökkel, akikre ellenben sosem gondoltam úgy, hogy akár barátok is lehetnénk.
..és mégis..ahogy hagytam, hogy érzéseim őszintén hallhatóvá legyenek, megértettem mennyire nagyon hiányzik...

Azóta eltelt közel két hónap.
Sorra átgondoltam, mi az bennem, ami gátolja a mások felé való mélyebb közeledést, és oka lehet az elzárkózásomnak. Az ember persze könnyen megtalálja a válaszokat," így alakult, iskola után mindenki ment a maga útján, munkahelyet váltottam, abbahagytam a hobbit, kiköltözött külföldre, és egyébként sem érek rá, örülök ha magamra van egy kis időm, a hosszú nap után már csak egy kis nyugalomra vágyom, elég az én gondom, miért hallgassam még másokét is..stb.stb." Magyarázatok végtelen sora, szemben azzal a halk, erőtlen ellenoldallal "mert jólesik ha törődnek velünk és jólesik viszonozni, meghallgatni, és szívet kiönteni, együtt örülni, közös programokban élményeket szerezve, majd másikon mosolyogva visszaemlékezni, érdekek nélkül, őszintén, nevetve-sírva a rokonlélekkel".
 

..és valóban kiköltöztek külföldre, igaz, hogy elváltak útjaink, értve az érdeklődésünket is, valóban kevés rá az idő, még a 36 óra is, és az is igaz, hogy könnyebb lenne elzárkózni. De már másképp gondolom. Nehéz a hogyan is és a kivel, nehéz megnyitni magamat is, de átgondoltam és már döntöttem. ...Szeretném, megpróbálom.
Azóta már levelet írtam, régi ismerősnek, akivel lehetnénk barátnők is -épp csak eltávolodtunk -, másnap már választ kaptam, bíztatót, reménytelit. Segítséget kértem, "lelkitanácsadó" kedves kollégától, adjon tanácsot ha elakadom a hogyanban, ígérte -őszintén megértve -fog adni.
Lelkileg pedig naponta edzem...reggel, délután, este...nyitni, nyitni, nyitni... bízva, remélve.  :)