Kb. két hónapja, egy angol órán a tanárunk végigkérdezte nyelvi gyakorlásképp a csoportot, kinek-kinek mennyi barátja van, és ki-ki hogyan, milyen programokkal töltik el együtt a szabadidőket. Mindenki jókat nevetve, mosolyogva a másik nyelvtörő bukdácsolgatásain, mesélgetett a számtalan közös élményekről.
Aztán én következtem. Zavarban voltam. Mert nekem nem volt témám, mivel nem voltak barátaim sem. Síri csend lett a teremben, döbbent arcokkal néztek rám a többiek -ugye most csak viccelsz ?  - Nem, tulajdonképpen egy barátnak mondható ismerősöm sincs. - válaszoltam szomorúan. A tanárunk, visszatérítve a beszélgetés fonalát angol nyelvterületre megpróbálta oldani a hangulatot, de már nevetés nélkül telt el az egyébként jellemzően jókedélyű óra, a végén pedig mindenki sietve hagyta el a termet.

Vehettem volna könnyedén, lazán is ezt a kérdést, hisz alapjában véve elégedett voltam az életemmel - vagy legalábbis úgy hittem és úgy éreztem, hogy minden rendben. De ez az eset nagyon mélyen felkavart. Napokig szomorúan rágódtam, válaszokat kerestem az okokra, miértekre. Emlékek törtek fel belőlem. Emberek, akikkel együtt tanultam, közép és felsőbb intézményekben; hobbiból, közös érdeklődésből, sportból adódó ismeretségek; munkahelyi kollégák; és barátok, barátnők is.
Igen,..., voltak. Múlt időben.
Vajon hol és mikor rontottam el? Mikor és hogyan veszítettem el őket ? Közösen alakult így, vagy csak az én hibám ?..és a legnehezebb kérdés, szükségem van-e egyáltalán barátra, barátnőre? Szeretném hogy legyen ?
Úgy láttam, teljes és szabadidőmentes az életem, boldogan, kihívásokkal-teli-sikeresen teltek napjaim, nem aggódtam jövőm felől. Munkám során számtalan emberrel, naponta érintkezem, rokonok, vagy a család időnként már kifejezetten terhes is, futólag pedig mindig is összefutottam ismerősökkel, akikre ellenben sosem gondoltam úgy, hogy akár barátok is lehetnénk.
..és mégis..ahogy hagytam, hogy érzéseim őszintén hallhatóvá legyenek, megértettem mennyire nagyon hiányzik...

Azóta eltelt közel két hónap.
Sorra átgondoltam, mi az bennem, ami gátolja a mások felé való mélyebb közeledést, és oka lehet az elzárkózásomnak. Az ember persze könnyen megtalálja a válaszokat," így alakult, iskola után mindenki ment a maga útján, munkahelyet váltottam, abbahagytam a hobbit, kiköltözött külföldre, és egyébként sem érek rá, örülök ha magamra van egy kis időm, a hosszú nap után már csak egy kis nyugalomra vágyom, elég az én gondom, miért hallgassam még másokét is..stb.stb." Magyarázatok végtelen sora, szemben azzal a halk, erőtlen ellenoldallal "mert jólesik ha törődnek velünk és jólesik viszonozni, meghallgatni, és szívet kiönteni, együtt örülni, közös programokban élményeket szerezve, majd másikon mosolyogva visszaemlékezni, érdekek nélkül, őszintén, nevetve-sírva a rokonlélekkel".
 

..és valóban kiköltöztek külföldre, igaz, hogy elváltak útjaink, értve az érdeklődésünket is, valóban kevés rá az idő, még a 36 óra is, és az is igaz, hogy könnyebb lenne elzárkózni. De már másképp gondolom. Nehéz a hogyan is és a kivel, nehéz megnyitni magamat is, de átgondoltam és már döntöttem. ...Szeretném, megpróbálom.
Azóta már levelet írtam, régi ismerősnek, akivel lehetnénk barátnők is -épp csak eltávolodtunk -, másnap már választ kaptam, bíztatót, reménytelit. Segítséget kértem, "lelkitanácsadó" kedves kollégától, adjon tanácsot ha elakadom a hogyanban, ígérte -őszintén megértve -fog adni.
Lelkileg pedig naponta edzem...reggel, délután, este...nyitni, nyitni, nyitni... bízva, remélve.  :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.