Dukla

  Mielött bármi eljutott volna a tudatomig, észrevettem: öntudatlanul és kábán a placc körül vándorlok, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől, ami teljesen felesleges volt, hiszen ő uralta a tömeget, nem a termetével, hanem súlyos, érzéki mozgékonyságával. Olyan volt, mint a meleg higany. Állatok viselkednek így, amelyeknek mindegy, nézi-e őket valaki. Mezítláb táncolt. A lábára pillantottam. Tekintetem természetesen és feltartózhatatlanul siklott fölfelé szemlátomást izmos vádliján, combján, s noha a többit kénytelen voltam hozzáképzelni, anélkül hogy bármilyen mintát ismernék, biztos voltam benne, hogy helyesen, már-már ideálisan képzelem el. A térde alatti gödrökben szinte feketék voltak az árnyékfoltok. A zene harsogásán át hallottam talpa csattogását a cementlapokon. Éreztem a forró, lágy érintést, de félszegen csak olyan simogatást mertem elképzelni, amelyben a bőre és egy élettelen kő vesz részt. Ugyanígy volt a levegővel is. Láttam, ahogy a karja mellett áramlik, szétválik, mint a füst, s az egymás után következő rétegek egy ideig magukon őrzik érintését, verejtékét, illatát, aztán a sötétségbe vesznek, újabbak és újabbak jönnek, neki azonban annyi van mindebből, hogy az egész éjszakát, az egész levegőt kitölthetné, és ugyanaz maradna, csorbítatlanul, elevenen és közönyösen, mintha csak megtörülközött volna fürdés után.
 Próbáltam az arcába nézni, de bodros haja fekete felhője eltakarta vagy kusza árnyékba borította. Időnként kivillant fehér foga vagy leeresztett szemhéja. Ezekből a kiszakított, szemvillanásnyi képekből állt össze az alak többi részével összhangban lévő arckép.
Szép volt, azzal az állati bájjal, amely mintha egyáltalában nem lenne tudatában önmagának, s ha mégis, akkor is inkább az erejének, mint a szépségének. Alacsony homlok, álmos mandulaszem, széles járomcsont és vastag száj, rajta a megvetés és szomorúság nyugtalanító keveréke. De mindezt később vettem észre. Aznap este egyszerűen biztos voltam benne, hogy nyilván éppolyan tökéletes az arca, mint a teste. A parasztlányok közt királyi gyermeknek látszott a mezítlábas jövevény. S míg totyogtam körbe-körbe kiszáradt torokkal és nyirkos kézzel, míg osontam a bámészkodók háta mögött, hogy elkapjam dudorodó mellei látványát, a pillanatot, amikor a fehér ruha a csípője köré tekeredik, és felfedi feszes combjait és hófehér bugyija tökéletesen ovális szélét barna hátsóján, míg fölemelt karját fürkésztem, hogy megpillantsam a mély árnyékot csupasz hónaljában, végül olyan közeli lett a kép, hogy éreztem, ahogy behatolok a testébe, nem a banális kopuláció értelmében, hanem szó szerint becsusszanok feszes barna bőrébe, kezem betölti karját az ujjai hegyéig, melyeket úgy mozgatok, mint amikor felhúzom a kesztyűt, arom sima belsőségei melegében vándorol, hogy az ő arcává váljék, s végül nyelvem a nyelve belsejévé válik, és ugyanez történik minden mással is, az inak és izmok egész vörös birodalmával, a zsír fehér csíkjaival, és végre egész teste fel van húzva, én pedig körmöm és hajam legtávolabbi csücskéig magamon viselem. Az ő feszes, lusta testében materializálódott a fülledt légkör, amely azon a nyáron üldözött.
Az összes illat, összes íz, összes éteri jel, a szellős táncteremben felfedezett összes kisugárzás hirtelen egy pontba gyűlt, összpontosult, smint dzsinn a palackba, az ő testébe bújt, mintha egyszerűen beszívta volna őket az egyik nyílásán, beszippantotta volna a köldökén vagy a fenekén, és egy pillanatra lapos, jól körvonalazható és jelentéstelen lett a világ.
 

süti beállítások módosítása