Ti, művészek, képesek vagytok arra, hogy megformáljátok, láttassátok, megmutassátok a lelketeket, gondolataitokat, képzeleteteket.... míg én csak nyögve-nyelős beszéd és gesztusok útján próbálom szerencsétlenül megértetni magam a körülvevő világgal....
....életem valódi részét önmagamba bezártan, mintegy titokként élem le.

 

Szép ahogy hullik a hó,..., jólesik kinézni az ablakon, látni, miként hullanak alá, komótosan-szállingózva a pihés hópelyhek. Nyugodt, jóleső érzés...
...mint ahogy az is, ahogy látom magam körül a tiszta, otthonos rendet, érzem orommal a majorannás pulykamel tűzhelyről áradó ínycsiklandó illatát, hallom füleimmel a szomszéd gyerekek nevetését, visítását, robaját...

Pár perce, mikor még a burgonyapürét ízlelgettem - van-e elég só benne, tegyek-e rá még egy kis vajat ?-, egy kép jutott eszembe, egy ábránd csupán...egy régi ábrándé...

Úgy tizenöt-tizenhat éves lehettem, otthon a konyhában, anyukámnak segédkeztem a főzésben, míg ő a főfogást, falusi húslevest szürte le, én ahogy ma is, a második fogáshoz kerülő burgonyapürét ízlelgetettem. Már majdnem jó -gondoltam magamban -még egy pici só kell és kész is van. Ránéztem anyukámra, láttam rajta, hogy ő is legalább annyira elégedett a leves ízével, mint ahogy én a kis egyszerű pürémmel.
Büszke voltam rá, minden férfi, rokon, barát, ismerős imádta a főztjeit.
Minden étel amit elénk tálalt, ízével, zamatával, ínycsiklandozó illatával, látványával, sokszínűségével, mindig tökéletes volt.
Büszke voltam, de egy kicsit féltékeny is...és aggódó... Leszek-e képes én is ilyen finomakat főzni, mint ő, valaha is? Meg lehet-e tanulni? Még úgy is, hogy nincs érzékem hozzá?
...mert már akkor éreztem, nekem ez, még ha kivülről is fogom fújni a recepteket, akkor se fog ilyen jól menni, akkor se fogom úgy eltalálni az ízeket, mint ő, aki mintegy maga-magától, recept nélkül is, mindig pontosan tudta, miből mennyi kell, mit meddig kell főzni, sütni stb.
Egyvalami azonban mindig is zavart, valami amit soha nem tudtam megérteni, ..., nem szeretett főzni. Nem élvezte, csak elvégezte ami a kötelessége. Mert neki ez csak kötelesség volt. A feleség, anya szerep kötelező része. Ennyi és nem több. Fárasztotta, elhagyta volna. Nyűgösen, fejfájósan panaszkodott ha jött a karácsony, névnap-születésnap, ünnepek. Már megint mennyi munka -sóhajtozott - egy perc pihenőm se lesz! Nem, tényleg nem volt. Míg mi gyerekek a téliszünetet végig aludtuk-játszottuk-tévéztük, addíg ő folyton főzött, sütöt valami "nagyszerű"-t, amit mi pillanatok allatt befaltunk az asztalról, eltüntetve az utolsó morzsát is, hogy aztán kezdhessen mindent elölről...
Persze apukám sosem sajnálta - persze, mert apukám nem igazán az empátiájáról volt híres-, sosem mondta volna, - ne fáradj annyit, vagy segítek egy kicsit-, merthát részéről is magától értetődő volt - ez az asszony dolga, kellett neked férjhez menni ! - mondta olykor nevetve, olykor ingerülten...

Jó pár év eltelt azóta, felnőttem, magam lábára álltam, a magam konyhájában törtem ma is a burgonyát, ízlelgetve, mi kell még hozzá, ..., hogy egy picit ez is olyan -majdnem olyan-, tökéletes legyen, mint bármi amit anyukám főzött. Mert igaz lett az amit akkor, anno, csak sejtve éreztem, mert receptkönyvből, méricskélve, ízlelgetve se sikerül úgy eltalálnom az ízeket, mint ahogy ő tudta maga-magától, könnyedén...
...és mégis minden más...mert az egészet élvezem.
Élvezem a legegyszerűbb kompót elkészítését is, a húsok megismerését, melyik, milyen formájú-állagú, meddig kell sütni, milyen fűszerekkel lehet kihozni leginkább a zamatát, élvezem, ha a rántás nem ég oda, ha a habarás elsőre csomómentes, ha az amit a végén megkóstolok, finom és ízletes.
Pedig nekem nem kötelező. Nem mentem férjhez -még (?)-, nem trappolnak a gyerekek az asztalon, éhesen sivítozva, nem kell, nem kényszer,..., és azt is tudom, érzem, ez nekem sosem lesz kényszer. Sőt, féltékenyen tekintgetek a karácsonyi menühöz vásárló, tömött nagy szatyrokat cipelő nőkre, asszonyokra... irigykedve nézem őket és arra gondolok, bárcsak én is azon törhetném a fejem, mi minden finomat fogok a gyerekek elé tálalni ünnepekkor....még ha pillanatok alatt be is habzsolnák az édességet, még ha köszönés nélkül, rám se hederítve rohannának vissza játszani, elégedetten, élvezve -az anyu ma is finomat főzött -érzést, vennék elő, egy újabb-sokadik edényt, hogy ismét bepiszkoljam...valami édessel, sóssal, ..., finommal.