Költözködöm

Egy szép napon, rövid elhatározás után, főbérleti lakásba költöztem saját házamból. Ha ezt amerikaival közlöm, nyilván így ad hangot véleményének: "Persze és miért?" Az angol így válaszolt volna: "Istenem, micsoda szerencsétlenség." Én azonban kínai vagyok és egyszerűen ennyit mondok: "Ilyen a sors."
Kényszerítettek rá. Sohasem költöztem volna el a házamból, ha a szomszédom nem vásárol rádiót.  De ő vásárolt. Ha a szomszéd az ablakodon át benéz a szobádba, becsukod az ablakot. Sőt: kíváncsi szemek ellen magas kőfalat húzathatsz a házad köré. De a kíméletlenül és megállás nélkül támadó rádiómuzsika ellen nincs orvosság. Abban a pillanatban, hogy szpmszédom rádiót vásárolt, és elhatározta: ingyen zenével fog szórakoztatni, megnyerte a csatát. Azóta csak rajta áll, mit kell hallgatnom: mennyi ideig tartson ez a zenei élvezet. Nagyon szereti Jeanette MacDonaldot, tőle is különösképpen a Gárdisták indulóját, továbbá a lihegő néger dalokat, amelyek holmi asztmatikus őrjöngésre emlékeztetnek. Egy ideig tűrtem a zsarnokságot, hallgattam a zenéjét, amikor neki jólesett, de aztán fellázadtam. Szép dolog ez az ingyen Mozart és Beethoven, amíg az ember a nadrágtartóját gombolgatja, de ha azon töri a fejét, miképpen fizesse ki a szabószámlát, vagy miképpen válaszoljon annak a névtelen levélírónak - gorombán és pimaszul -, akinek úgyis ismeri a nevét, akkor megőrjíti ez az átkozott gépzene! És ha egyebet sem hall, mint ilyen lihegő néger dalokat, akkor ez az asztmatikus őrjöngés az írásmódját is megfertőzi.
Az angol ebben az esetben átmegy szomszédjához és így szól: "Hagyja abba ezt a zenét, különben hívom a rendőrt". A kínai ezzel szemben, híven többezer éves kultúrájához, nem vesz tudomást a zenéről, mert nem akar beleszólni szomszédja életébe, a maga lelkének nyugalmát is félti, tehát az idegeire köt féket. Én, sajnos, angol módszerek szerint nevelt kínai vagyok, és így, amikor ötvenedszer is felcsendült Jeanette MacDonald világhírű hangja, kis táblát vettem elő, ráírtam, hogy "Kiadó", és a táblát házam kapujára szegeztem. Tehát most költöznöm kell.
Ellenkezik a természetemmel, hogy bérlakásban éljek. Véleményem a civilizációról körülbelül az, hogy mindaddig nem hiszek benne, amíg nem lesz minden embernek néhány négyzetméternyi saját földje, amelyen borsót és paradicsomot termelhet, és amelyen a gyerekei tücsköt foghatnak s alaposan bemocskolhatják magukat. Nincsen semmi érzékem az ilyen dolgokhoz, hogy patentgomb, márvány WC-kagyló, gumipárna, kulcslyuk és betörők ellen védő risztókészülék; egyszóval: nem hiszek az "otthon" fogalmában. (Mai időkről bezsélek.) Halálra nevetem magam, ha a kereskedők arra akarnak rávenni, hogy modern bútort vásároljak, például olyan széket, amely ágy. Kereken a szemükbe mondom, hogy az ilyen dolgok nem érdekelnek. A szék legyen szék, az ágy meg ágy. Ez a "nappal szék - éjjel ágy" szimbóluma a megcsonkított otthonnak, és pontosan meghatározza a mai ember helyét a nap alatt. Az úgynevezett szellemes, modern otthon kibírhatatlan, és az otthonnak még a fogalma is eltűnik lassan, amióta feltalálták a bérkaszárnyát és az autót. Az emberek háromszobás bérlakásba költöznek, és aztán csodálkoznak, hogy a fiatalok nem akarnak otthon maradni! És ha már ez a helyzet, ne legyünk büszkék arra, hogy olyan ágyban alszunk, amelyen nappal a végrehajtó ült. Már az egerek is kénytelenek erre a "többsíkú" életre berendezkeni.
Tehát leküzdve ellenkezésemet, főbérleti lakásba költözködtem. Mindez az öreg fák kedvéért történt, ugyanis csodálatos módon találtam Sanghaiban egy lakást, amelynek ablakai néhány sűrűlombú, igazi, földből fakadt öreg fára nyílnak.
Nincs szükségem cserépvirágra. Dolgozószobám ablaka sötétzöld levélerdőre néz, és a hatalmas, zsíros levelek mély zöldje visszatükröződik szobám falán, zöld homályt borítva íróasztalomra. És madarakra sincs szükségem, nem azért, mert gyűlölöm a madarakat, hanem mert Cseng Pancsiao módjára, aki az egyetlen igazi állatbarát volt, sajnálom a kalitkába zárt kanárikat és vörösbegyeket. Ez a szellemes költő egy ízben levelet írt öccsének, amelyben arról szólt, hogy a madarakat csak egy módon lehet szeretni: erdő mellett kell lakni. Az ember itt közvetlen közelről figyelheti az ágról-ágra ugráló sárgarigókat, a fáról-fára röppenő aranyfácánokat, amelyek a méltóság fellegében úsznak át az égen, és akkor hallhatja a kakukk kiáltását, amikor neki jólesik. Miközben most az asztalomra könyökölve írok, verebek röppennek el az ablakom előtt, alig tíz lábnyira tőlem. Aztán egy-kettő barátságosan le is telepszik az ablakpárkányra, mintegy bizonyságául annak, hogy nem tartanak a Ku-Klux-Klan tagjának, vagy holmi vért szomjazó egyéb vadállatnak.
Ha elég sokáig hallgathatnám őket, talán még azt is elhinném, hogy értek a nyelvükön. És ha költő lennék, a következő kis versikét írnám a tiszteletükre, régi kínai módra:

Zöld, zöld
A lonc és szép.
Kék, kék
Az ég, ott túl.
Fúj, fúj
Az őszi szél.
Fél, fél
Szívem kicsit.
Csirp, csirp:
Madár dalol,
Ahol
A csend ül őszi lombokon...
S már száll odébb a víg dalos,
Mert párja nincs: a hűtelen
Egy más dalossal vigadoz.
Álmodva nézem az eget,
Merre a másik elveszett.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.