- Sátán - mondta Trout - nem tehette semmivé, amit Isten teremtett. De legalább megpróbálhatta kevésbé fájdalmassá tenni a létet az Isten játékszereinek. Ő látta, amit Isten nem látott: élni annyi, mint halálosan unatkozni vagy rettegni. Beletömött hát egy almába mindenféle ideát, ami legalább egy kicsit enyhítheti az unalmat, például játékszabályokat kártyához meg kockához, meg hogy hogyan kell kamatyolni, meg a sör meg a bor meg a whisky receptjét, meg különféle dohányzásra alkalmas növények képét, és így tovább. És használati utasítást, hogy hogyan kell dögösen, szexisen zenélni és táncolni és énekelni. És hogyan kell cifrán káromkodni, amikor a lábunkra lépnek. Sátán egy kígyóra bízta az almát, hogy adja oda Évának. Éva beleharapott, és tovább adta Ádámnak. Ádám is beleharapott, aztán kamatyoltak.

                                                     ♦♦♦

Ma, 1996. augusztus 23-án, pénteken jó levelet kaptam egy Jeff Mihalich nevű, vélehtőleg szerb vagy horvát eredetű idegen fiatalembertől, aki Urbanában, az illinoisi egyetem fizika szakos hallgatója. Jeff azt írja, a középiskolában élvezte a fizikaórákat, mindig kitűnőt kapott, de "amióta az egyetemen hallgatok fizikát, sok a bajom vele. Ez nagy csapás a számomra, mert megszoktam, hogy az iskolában jól boldugolok. Azt hittem, a világon mindent véghez tudok vinni, csak akarnom kell".
A következőképpen szól majd a válaszom:
"Olvassa el talán Saul Below Augie March kalandjai című pikareszk regényét. Emlékezetem szerint az a végkicsengése, hogy ne keressünk szívszaggató kihívásokat, inkább olyan feladatokat, amelyeket természetesnek és érdekesnek találunk, olyan feladatokat, amelyeknek a teljesítésére nyilván születtünk.
Ami pedig a fizika báját illeti: A középiskolában vagy főiskolán tanított tárgyak legszórakoztatóbbjai közé tartozik a mechanika és az optika. E játszi diszciplínákon túl található szellemi játékok azonban éppannyira függnek a született tehetségtől, mint angolkürtön játszani vagy sakkozni.
A született tehetséget pedig így szoktam emlegetni előadásaimon: »Ha elmennek egy nagyvárosba, márpedig az egyetem nagyváros, nagy valószínűséggel összefutnak Wolfgang Amadeus Mozarttal. Maradjanak otthon, maradjanak otthon.«"

Másképpen megfogalmazva: Nem számít, egy fiatal ember miben hiszi magát jó fejnek, előbb-utóbb összefut ugyanazon a téren valakivel, akitől, hogy úgy mondjam, összeszarja magát.
 

Aldó is érdeklődött még János családjáról, aztán kezdett volna búcsúzkodni, ha János nem emlékezteti, hogy talán nem ok nélkül kopogott be.

   - Nem, csak... nem olyan fontos...Késő van.

   - Akkor ülj le! - szólalt meg Jánosból a pszichiáter, és rágyújtott.

   Aldó számára nehezen volt hihető, hogy magáról beszél. Jó tíz éve legfeljebb morzsák potyogtak ki belőle. Most mégis hetek óta arról fantáziált, hogy valakinek elmondja Erzsit. Egyetlen ember jöhetett szóba: János. Neki végül is ez a szakmája, biztosan kellő távolságból tudja hallgatni. És főleg nem mondja el senkinek. Azóta fogalmazgatja is magában, mit mondana. De mindeddig nem döntötte el, hogy megteszi-e. Tudod, amióta én ezt a gyereket megkaptam, ő töltötte ki az életemet. Azóta semmi mást nem akartam Istentől kérni.

    (János elfordította a foteljét, ettől leginkább a mocskos falat látta, és csak jobb füle nézett Aldó felé. De az olyan erőfeszítéssel, mintha hallgatózna. És letette az asztalra az orra végén hordott szemüvegét.)

   Az első két találkozásunkkor csak azt éreztem, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Amikor először megláttam a rendelőben...egy dühödt, csúnya, anorexiás csirke...menekültem volna: nem kérek még egy példányt ebből a nyomorúságból, magamat is alig bírom ki. De visszajött hozzám. Hallotta, amikor a nagynénjének azt mondtam három hónappal korábban, hogy ettől a fizikumtól nem is lehet még hormonokat elvárni. Be akarta bizonyítani, hogy neki mégis sikerül. Nem bírja ki, hogy valamire alkalmatlannak minősítsék. Legközelebbre német fordításokat csinált nekem. Bennem meg gyáva módon felülkerekedett valami egészség - nem tudom, honnan...hát nagyon régről -, és elfogadtam az ajánlatát, hogy nekem akar teljesíteni. Minden gesztusommal azt kezdtem mondani neki, hogy állj talpra, éljél, vívd ki, élvezd...Ő el is hitte, és csinálta. És ez ugyanitt gyógyított rajtam is... De tudtam, hogy föl fog nőni, rettentő hamar, és el kell majd engedni. szépen, egészségesen. Már önzésből is, hogy soha ne mondjon föl nekem öreg szülőként...hogy ha szerényebb szerepben is, de mindig részt vehessek az életében, hogy lehessenek majd unokáim... Nem gondoltam, hogy ez kibírhatatlanul nehéz lenne. Már rég megtanultam egyedül élni, társ nélkül, szerelem nélkül. Nem is ért váratlanul, amikor az egyik megszokott szombati programunk közben kiderült, hogy éppen randevúja lehetne, ő meg itt feszeng mellettem. elkergettem a találkájára, ahogyan már jó ideje betanítottam magam ilyen jelenetre. Büszke is voltam magamra, bár mondjuk vidám nem.

   (János a hamutartót törölgette a cigarettacsikkel, miközben a füle továbbra is Aldó szájára volt állítva.)

   És amikor egy óra múlva újra megjelent a huszonegy évével, hogy "nem is olyan érdekes ez a fiú, menjünk inkább moziba", már tudtam, hogy valakit találnom kell magam mellé, mert Süni soha nem fog egyedül hagyni. Ismerem. Valakit, aki Süni szemében betölti ezt az űrt. Találtam is. Sok éve ismertük egymást - te is ismered, mert ő is dolgozott a Háznak, de ez most mindegy. Időnként, ha úgy adódott, azelött is beszélgettünk egy kicsit. Az ő története is hasonló, miért ne mehetnénk néha együtt színházba vagy kirándulni...Úgy gondoltam, arra biztosan jó lesz, hogy könnyebb legyen kivárni a nyilván egyre ritkuló találkozásokat Sünivel.

   (János újra rágyújtott, Aldó tekintete pedig egy ideje Freud Zsigmond és Horowitz rabbi bekeretezett fényképe között ingázott.)

   Minden szépen alakult, Erzsivel egyre jobban vártuk a következő találkozást. És fél év múlva megállapodtunk, hogy összeköltözünk. Hiszen olyan jó úgy hazamenni, hogy valaki vár vagy valakit várni lehet.  De szigorúan testvéri kapcsolatot ígértünk egymásnak. Merthogy a szerelem nekünk már nem menne. Ő is közel tíz éve élt egyedül. Bár neki volt már valakivel egy sikertelen, rövid próbálkozása. Azt is a szexuális csőd tette tönkre. Erzsi ugyanúgy imádta a férjét, ahogy én a felségemet. A megállapodásunk tökéletesnek nézett ki. Büszkék voltunk a józanságunkra, és megkönnyebbültünk.

   De persze minden másképp alakult. Először csak arra hivatkoztunk, hogy jó átölelve elaludni. A testünk viszont elkezdett követelőzni.  Látszólag pont úgy, mintha egészséges emberek lennénk... Sokáig ez kizárólag kínlódást jelentett, a komoly fizikai fájdalomtól a gyötrő emlékekig és a csődérzésig minden rossz benne volt. Abbahagytuk. Aztán újra kezdtük. Többször is. Felváltva kértünk egymástól bocsánatot. De első perctől tudtunk erről beszélni. Azt hiszem, ez jó. Erzsi hol bátorítani próbál, mindkettőnket, hogy csak azt tegyük, ami jólesik, minket már a Jóistennek sincs joga vizsgáztatni, hol azon sír, nehogy e miatt a "hülyeség" miatt nehezteljünk egymásra, és elveszítsük egymást.

   (János most gyufaszálakból font az asztalon fenyőfát. Aldót aggasztotta, hogy fogynak a szálak, de János egy újabb, teli skatulyát borított ki az asztalra, és a fa tovább magasodott.)

   Nem tudom, miért mondom ezt el neked...végül is vannak előrelépések...és csodát tenni úgysem lehet. Csak jólesik elmondani valakinek... Most már ott tartunk, hogy...nehéz mondani...szóval már mind a ketten benne tudunk maradni, végig... de csak külön. És a másikunknak olyan észrevétlenül kell segítenie, mintha ott sem lenne...És ez megalázó. Igaz, mindkettőknek könnyebb nyújtania ezt, mint elfogadni. Erzsi azzal nyugtat, hogy hiszen más dolgokra is ez a megállapodásunk: hogy annak fogunk örülni, amit a másiktól kapunk, és nem várunk semmi teljességet. Mert azt elvesztettük.

   (János még mindig nem fordult vissza Aldó felé. Úgy látszik, kérdezni is a fülével szeret. De a gyufákat elengedte.)

   -Ilyenkor a régi párotokkal vagytok?

   -Hát persze.

   -Tudsz beszélni a pároddal?

   -Erzsivel?

   -Nem.

   -Ilonával?!

   -Igen, vele.

   -Tudok...bár amióta Erzsi van, ritkán merem megszólítani.

   -Kérd meg hogy engedjen el... El fog. Lehet, hogy ő küldte neked Erzsit. És Erzsinek ugyanígy elbocsájtást kellenne kapnia a férjétől.

Akkor már csak azt kell kimondanotok, hogy "Most már te vagy az én párom".

 

 Könyv elérhetősége:
 

• könyvtárakban
• Alexandra

Az a magas lány, ott a táncolók között, éppen úgy vágatta ki a hátán a ruháját, mint Kinga azt a sárga kisestélyit, amiben akkor este jött el a teraszra. Táncolni akart, táncolni kellett vele, s csak jó félóra múlva pihentek meg a terasz korlátjánál, ahonnan a Balatonra lehetett látni, szabályszerű giccs volt a kép: holdfény, szikrázó víz, éjszakai vitorlások a kékesfehér tótükrön. "Maga belém nem szerelmes" -Kinga ezt nyugodtan mondta, félig kérdésként, félig úgy, ahogy az ember megállapít egy tényt. "Ezt miből gondolja?" -ezt kérdeztem, hiszen mégse tehettem meg, hogy elismerjem, nem vagyok szerelmes belé, nem magyarázhattam meg, hogy nagyon tetszik, kívánatos, üde, s akármerre keresgélnék, sehol se találnék más nőt, aki minden észok alapján ennyire megfelelne feleségnek az én helyzetemben. Azt se magyarázhattam meg, hogy az én koromban - csaknem harmincévesen - nincs értelme arra a mindent elsöprő érzelemre várni, ha eddig nem jött el. "Én se vagyok ám szerelmes, de ezt maga úgyis tudja. Mondja, van értelme, hogy elvegyen feleségül? Még mindent meggondolhatunk, van két napunk, visszacsinálhatjuk az egészet. Legfeljebb egy kis meglepetéssel szolgálunk a meghívottaknak. Pár percig bosszankodnak, hogy nincs esküvő, nincs lakodalom satöbbi. Szóval? Van értelme ilyen nagyon szerelem nélkül összeházasodni? Ne tévessze meg, hogy ilyen bolondozó hangon adom elő ezt a dolgot: annyi az egész, hogy nagyon komoly dolgokról nem tudok ünnepélyesen beszélni. De higgye el, iszonyú komolyan gondolom, amit mondtam..." "Azt hiszem, ki fogjuk bírni egymást, és ha minden jól megy, sokat segíthetünk egymásnak." "Nem is arra gondoltam, hogy ne becsülnénk meg egymást...Csak éppen...annyira keveset tudunk egymásról. Mit fog szólni hozzá, amikor megtudja, hogy nem vagyok szűz?" "Én se. Éppúgy nem lehet egy rosszalló szavam se, mintha egy elvált asszonyt vennék el feleségül. Még a szakmai cinizmusunkat se kell segítségül hívnom..." Kinga mosolygott, az éjszakai vitorlásokat nézte és tüzet adott. "Azt se tudom, sikerül-e majd a dolog, ha egy fedél alatt kell élnünk. Egy fedél alatt - jó kifejezés, nem? Azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha féltékeny lenne. Az én foglalkozásom..." "Egyelőre a foglalkozásáról se tudok sokat. Tolmács, négy nyelven beszél, ennyit tudok." "Nos, akkor bővebben tájékoztatom: nem akármilyen tolmács vagyok, nem vállalok el akármilyen munkát. Ha előkelő külföldi vendégek jönnek, én a feleségük mellett tolmácsolok. Férfiakat csak kisérjenek mások... Egyet megígérhetek, Tibor: sohase fogom olyan helyzetbe hozni, hogy az én hibámból bárki felszarvazott férjnek tarthassa. Viszont arra sincs garancia, hogy akár a maga életében, akár az enyémben ne akadjon egyszer  vagy többször valaki.  Meg kellene agérnünk egymásnak, hogy ha ilyesmi előfordul, nagyon kulturáltan fogjuk csinálni: a másik ne vegye észre, mások se vegyék észre..." Akkor felötlött bennem, hogy idegennek kellene éreznem ezt a felfogást, arra is gondoltam, hogy megalázónak kellene éreznem a megalkuvásomat, amivel alávetem magam enenk az egyezségnek, aztán eszembe jutott, hogy vajon nem ez-e az ésszerű? Tulajdonjog a feleség felett? A feleség tulajdonjoga a férj felett? Bodor házassága éppen attól ment tönkre, hogy nem tudta elfojtai a feleségében ezt a tulajdonösztönt. Amikor azon őrjöngött a feleségének, hogy az asszony csak a látszatot akarja védeni, a lényeg nem is érdekelné, ha mások nem tudnának a valóságról, akkor mi fellengzősnek éreztük ezt az érvelést. "Hajlandó vállalni, Tibor, hogy mindig okos lesz önmagával szemben is, velem szemben is? Ha igen, akkor én is jó bajtársa leszek..."

Költözködöm

Egy szép napon, rövid elhatározás után, főbérleti lakásba költöztem saját házamból. Ha ezt amerikaival közlöm, nyilván így ad hangot véleményének: "Persze és miért?" Az angol így válaszolt volna: "Istenem, micsoda szerencsétlenség." Én azonban kínai vagyok és egyszerűen ennyit mondok: "Ilyen a sors."
Kényszerítettek rá. Sohasem költöztem volna el a házamból, ha a szomszédom nem vásárol rádiót.  De ő vásárolt. Ha a szomszéd az ablakodon át benéz a szobádba, becsukod az ablakot. Sőt: kíváncsi szemek ellen magas kőfalat húzathatsz a házad köré. De a kíméletlenül és megállás nélkül támadó rádiómuzsika ellen nincs orvosság. Abban a pillanatban, hogy szpmszédom rádiót vásárolt, és elhatározta: ingyen zenével fog szórakoztatni, megnyerte a csatát. Azóta csak rajta áll, mit kell hallgatnom: mennyi ideig tartson ez a zenei élvezet. Nagyon szereti Jeanette MacDonaldot, tőle is különösképpen a Gárdisták indulóját, továbbá a lihegő néger dalokat, amelyek holmi asztmatikus őrjöngésre emlékeztetnek. Egy ideig tűrtem a zsarnokságot, hallgattam a zenéjét, amikor neki jólesett, de aztán fellázadtam. Szép dolog ez az ingyen Mozart és Beethoven, amíg az ember a nadrágtartóját gombolgatja, de ha azon töri a fejét, miképpen fizesse ki a szabószámlát, vagy miképpen válaszoljon annak a névtelen levélírónak - gorombán és pimaszul -, akinek úgyis ismeri a nevét, akkor megőrjíti ez az átkozott gépzene! És ha egyebet sem hall, mint ilyen lihegő néger dalokat, akkor ez az asztmatikus őrjöngés az írásmódját is megfertőzi.
Az angol ebben az esetben átmegy szomszédjához és így szól: "Hagyja abba ezt a zenét, különben hívom a rendőrt". A kínai ezzel szemben, híven többezer éves kultúrájához, nem vesz tudomást a zenéről, mert nem akar beleszólni szomszédja életébe, a maga lelkének nyugalmát is félti, tehát az idegeire köt féket. Én, sajnos, angol módszerek szerint nevelt kínai vagyok, és így, amikor ötvenedszer is felcsendült Jeanette MacDonald világhírű hangja, kis táblát vettem elő, ráírtam, hogy "Kiadó", és a táblát házam kapujára szegeztem. Tehát most költöznöm kell.
Ellenkezik a természetemmel, hogy bérlakásban éljek. Véleményem a civilizációról körülbelül az, hogy mindaddig nem hiszek benne, amíg nem lesz minden embernek néhány négyzetméternyi saját földje, amelyen borsót és paradicsomot termelhet, és amelyen a gyerekei tücsköt foghatnak s alaposan bemocskolhatják magukat. Nincsen semmi érzékem az ilyen dolgokhoz, hogy patentgomb, márvány WC-kagyló, gumipárna, kulcslyuk és betörők ellen védő risztókészülék; egyszóval: nem hiszek az "otthon" fogalmában. (Mai időkről bezsélek.) Halálra nevetem magam, ha a kereskedők arra akarnak rávenni, hogy modern bútort vásároljak, például olyan széket, amely ágy. Kereken a szemükbe mondom, hogy az ilyen dolgok nem érdekelnek. A szék legyen szék, az ágy meg ágy. Ez a "nappal szék - éjjel ágy" szimbóluma a megcsonkított otthonnak, és pontosan meghatározza a mai ember helyét a nap alatt. Az úgynevezett szellemes, modern otthon kibírhatatlan, és az otthonnak még a fogalma is eltűnik lassan, amióta feltalálták a bérkaszárnyát és az autót. Az emberek háromszobás bérlakásba költöznek, és aztán csodálkoznak, hogy a fiatalok nem akarnak otthon maradni! És ha már ez a helyzet, ne legyünk büszkék arra, hogy olyan ágyban alszunk, amelyen nappal a végrehajtó ült. Már az egerek is kénytelenek erre a "többsíkú" életre berendezkeni.
Tehát leküzdve ellenkezésemet, főbérleti lakásba költözködtem. Mindez az öreg fák kedvéért történt, ugyanis csodálatos módon találtam Sanghaiban egy lakást, amelynek ablakai néhány sűrűlombú, igazi, földből fakadt öreg fára nyílnak.
Nincs szükségem cserépvirágra. Dolgozószobám ablaka sötétzöld levélerdőre néz, és a hatalmas, zsíros levelek mély zöldje visszatükröződik szobám falán, zöld homályt borítva íróasztalomra. És madarakra sincs szükségem, nem azért, mert gyűlölöm a madarakat, hanem mert Cseng Pancsiao módjára, aki az egyetlen igazi állatbarát volt, sajnálom a kalitkába zárt kanárikat és vörösbegyeket. Ez a szellemes költő egy ízben levelet írt öccsének, amelyben arról szólt, hogy a madarakat csak egy módon lehet szeretni: erdő mellett kell lakni. Az ember itt közvetlen közelről figyelheti az ágról-ágra ugráló sárgarigókat, a fáról-fára röppenő aranyfácánokat, amelyek a méltóság fellegében úsznak át az égen, és akkor hallhatja a kakukk kiáltását, amikor neki jólesik. Miközben most az asztalomra könyökölve írok, verebek röppennek el az ablakom előtt, alig tíz lábnyira tőlem. Aztán egy-kettő barátságosan le is telepszik az ablakpárkányra, mintegy bizonyságául annak, hogy nem tartanak a Ku-Klux-Klan tagjának, vagy holmi vért szomjazó egyéb vadállatnak.
Ha elég sokáig hallgathatnám őket, talán még azt is elhinném, hogy értek a nyelvükön. És ha költő lennék, a következő kis versikét írnám a tiszteletükre, régi kínai módra:

Zöld, zöld
A lonc és szép.
Kék, kék
Az ég, ott túl.
Fúj, fúj
Az őszi szél.
Fél, fél
Szívem kicsit.
Csirp, csirp:
Madár dalol,
Ahol
A csend ül őszi lombokon...
S már száll odébb a víg dalos,
Mert párja nincs: a hűtelen
Egy más dalossal vigadoz.
Álmodva nézem az eget,
Merre a másik elveszett.