Vagy: én építek, ő lerombolja. Örök szereposztás nő és férfi között.
Hédi kimaradt ezekből a presztízsvitákból, inkább összekacsintott az apjával, figyeled, hogy ölik egymást a zsenik. Valójában dehogyis volt ostoba; nagy társaság vette körül, színházba, moziba járt, randevúzott, csápolt az LGT-koncerteken, és pénzt akart keresni. ezért szorgalmasan tanult angolul, hogy mire befejezi a vendéglátóipari főiskolát, letehesse a felsőfokú nyelvvizsgát is. Micsoda sikerült gyerekek, irigykedett Vera, és belefájdult, hogy neki soha...,hogy ő csak a mások gyerekeiben gyönyörködhet. Hát bizony, vonta fel a szemöldökét Orsolya, lassan kifutsz az időből, ha nem igyekszel. Hogy kellene igyekeznem, sóhajtott Vera, és utálta magát a tehetetlenségéért. Pedig Orsolya a maga kendőzetlen stílusában már rég megmondta, az a te bajod fiacskám, hogy azt hiszed, téged csak egyetlen pasi tud megkefélni. Vera nem tudott véget vetni annak a nyűgösen elnyúló viszonynak, ami egyre reménytelenebbül telepedett az életére. Koroda Gyula nem szakított vele (jobban jártál volna, ha megteszi), amikor befejezte várkonyi pályafutását. Koroda ugyanis nem szokott szakítani. A színházzal se szakított látványosan, csak éppen nem újította meg a szerződését. Úgyis megtalálsz, mondta a direktornak, ha szükséged lesz rám. Továbbra is lejárt a premierekre, részt vett a banketteken, és ilyenkor Verát is meglátogatta. Két bemutató között pedig képeslapokat küldött Prágából, Leningrádból, Berlinből, ahova éppen delegálta az írószövetség. Meg aztán Vera gyakran utazott Pestre, akkor is összefutottak a Hungáriában, kedves barátom Várkonyról, mutatta be Gyuszi a kollégáknak. Vera kínosan mosolygott, ilyen barátokkal teli a padlás. Gyimes Misire gondolt, ő is kitartóan barátkozott vele, sőt, amióta kitudódott, hogy Koroda Gyulával lóg, gyakrabban jelentkezett, mintha féltékeny lenne. Pedig évekkel ezelőtt megnősült, gyereke született, mégse tágított Vera mellől. -Tudod, Orsolya, én vagyok a férfiak igaz barátja, imádnak velem intellektuálisan szexelni. -Hagyd őket a fenébe -mérgelődött Orsolya. -Vedd tudomásul végre, te egy jó nő vagy, érted?! Egy jó nő! Beszélgetni pedig menjenek az anyukájukkal.
Vera hallgatott. Látta magát a városi könyvtár olvasótermében, fönt az emelvényen, a lámpa fénye a papírjaira vetődött, őt félhomályban hagyta, csak a kezét, tollat mozgató, kartonok közt matató, hosszú ujjú kezét világította meg. Pergamenarcú férfiak léptek az asztalához, szárazak és fakók, suttogva beszéltek, ne zavarják a többi pergamenarcút, címeket mondtak, szerzőket, néha megjegyezték, micsoda csúf őszünk van, vagy legalább ennek a havazásnak lenne vége. Soha semmi személyeset, semmi olyat, amivel kirínának a többi közül. A jobb kezükön karikagyűrű, nehéz légzésük kezdődő szívbetegségről árulkodik, híznak, nehezednek, a tavalyelötti inget már nem bírják begombolni. Aztán jönnek az egyetemisták, a régen mosott farmerből, flanelingből nehéz szagok csapódnak az orrába, kédezzük meg az öreglányt, rikkantja az egyik, és nyomulnak az asztalához, az utolsó Új Írást keresik, persze kézben van, nem, a Nagyvilágot is olvassák meg a Valóságot is, átnéznek rajta, nem látják, ő az öreglány a könyvtárból, aki rájuk szól, ha túl hangosan viháncolnak a folyosón. És másnap ugyanez kezdődik és ugyanez folytatódik. Fönt az irodában a főnök már abbahagyta a versírást, de még utálja azokat, akik csinálják, átadta magát a városi karriernek, ropogtatja a doktort a neve előtt, hozzá csak annyi szava van, még mindig olvashatatlan az írása, kartársnő. A kollégák versenyt pletykáznak és versenyt isznak vele, próbálják megrövidíteni az életét, ha ő dobja fel előbb a talpát, még belőlük is lehet könyvtárigazgató. Hát ki lenne az a férfi, akinek a szeme éppen őrajta akadna meg, őt, az öreglány könyvtárost, éppen őt akarná megkefélni. Nem fogok siránkozni még Orsolyának se, nem fogok beszélni a besavanyodott életemről.
 

- Sejtem, mi lehet benned ez a kettőség meg ez az állandó harc. Nézd, az anyám katolikus, az apám zsidó. Az egyik oldalon mindig a beszéd, a másikon a hallgatás. Meg a magyarosított nevek. Valójában mindegy, hogy ki milyen formában tiszteli az Urat. A keresztények leveszik a sapkát, ha bemennek a templomba, a zsidók fölteszik a zsinagógában, a mecsetben pedig leveszik a cipőt. A mozlimoknál a péntek szent, a zsidóknál a szombat, a keresztényeknél meg a vasárnap. Magyarországon egy időben divat volt az antiszemitizmus meg a közhelyek, hogy a zsidók megtanítottak minket a kereskedelemre, de persze rossz hatással voltak. Ennek szenteltem a tanulmányaimat, visszavezettem a családfámat, és a zsidó férfiak rendre mozlim és pogány nőket vettek el. Még a kromoszómámat is megvizsgáltattam, hogy megbizonyosodjam a származásomról. Mindez megfér bennem, a három világvallás: judaizmus, iszlám, kereszténység, ugyanonnan jövünk. A hitvita a legértelmetlenebb. Minden istenhez vezető út jó út. Részt vettem már olyan szertartáson, ahol a bíboros érsek és a főrabbi egymásnak adták a szót. A média kreálja, hogy az emberek azt hiszik, hogy ha különböző vallási vezetők találkoznak, egyből egymásnak esnek. Holott a zsidók is meg a muzulmánok is úgy köszönnek: Béke legyen neked! A zsidó vallás komoly orientalistákat adott a világnak, hiszen közösek a gyökerek. Hallottam egy mesét egy királyról, akinek volt három fia, azonban csupán egyetlen gyémántja. Csináltatott még két másolatot, és egyenként magához hívatta fiait. Azt mondta mindegyiknek, hogy ő az örökös. Így hát mindhárom ábrahámista vallás képviselője meg van győződve róla, hogy nála van az igazi drágakő, azonban hogy kinél van valójában, senki sem tudja.
- Nézd, Gusztáv, mindenkinél jobban értem és érzem. A zsidóságomat nem vallásként élem meg. Hanem genetikailag betáplált, elementáris, kulturális és lelki alkati kérdés számomra. Az apámat valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva fájdalommal tölti el az én zsidó identitástudatom. Azt hiszem, ennek köze van az ő generációkon át megszenvedett magyarságához, hogy úgy érezheti, másnak a vállalása ennek a nem vállalását jelenti, valamilyen megfutamodást, gyengeséget. Holott én éppen az erőmet érzem ebben. Vagy még inkább a kettősségemben. A megértésem forrását. Én nem tudok és nem is akarok különbséget tenni a származásaim közt. Mind az enyém. És csak vállalni tudom. Amikor sétálok télen a Nagymező utcában, a mézeskalácsárustól kétféle szívet veszek: Boldog karácsonyt és Boldog chanukát! Az anyám teljes mértékben alárendelte magát az apám kereszténytudatának, a templomban zúgja a dalt, és hosszú évekig nem tudtam, hogy az anyám kohanita, tehát én is zsidó vagyok. Csak a nagyapám Auschwitzból menekített karjába égetett számok miatt kezdtem el gondolkodni...Aztán az egyetlen férfi, akit szerettem - bár csak félig volt zsidó, apai ágon, náluk azonban az volt a domináns, de nem a vallás, hanem az identitástudat terén -, megerősítette és elfogadtatta bennem ezt az érzést. Sajnos a vallást nem ismerem. Nálunk a családban senki nem tartja. Még az izraeli rokonság sem. Ezt a tudatot is én nyertem magamnak, és inkább lebeszéléssel és lemondással találkoztam, hozzád hasonlóan egyébként. Talán egyszer, valamikor közelebb hozhatnád hozzám! Ha megismerjük a gyökereinket, az talán segít jobban megérteni önmagunkat is.