Tavaly, nyár vége felé ismerkedtem meg egy érdekes -az én szemszögemből tekintve-, nagyon szabadon élő, elismert, művész emberrel, Tiborral. Ahogy az írva vagyon, a gyors fellángolás, szerelemszerű, közvetlen, éljünk egymásnak, határok nélkül -szabadon kapcsolat, amilyen hirtelen kibontakozott olyan hamar véget is ért.

...ahogy az írva vagyon...de miért is ?

Lehet, hogy ez csak az én megítélésem, mert tény, hogy azóta is sokat gondolkodtam-gondolkodom az oly gyorsan tovatűnő hónap történésein, próbálva megérteni, tanulni belőle, de azt már szinte biztosan érzem, tudom, hogy csak idő kérdése és mindenképp véget ért volna.

Bár ő igazi művész, én meg csak művészet kedvelő, én racionális, ő pedig a racionalitással szimpatizáló, nem épp egyforma, s mégis egyvalamiben azonosan gondolkodó ember, mert mindketten alapvetőnek, egyértelműnek tartottuk, tartjuk az ember szabadságához, önálló életéhez való jogát akkor is ha kapcsolatban él.
Mindketten tettük a magunk dolgát, ki-ki abban a korábbról jól bevállt, megszokott mederben, ahogy anakelötte, időnként megbeszéltük és kikértük a másik, mint kivülállónak véleményét, tanácsát a magunk problémáira, sőt nemegyszer használtuk is egymás ötleteit. A kapcsolódás, találkozás, együttlét kérdését pedig úgy ahogy van szimplán a spontanitásra bíztuk. Amolyan, amikor van kedvünk, amikor ráérünk, amikor úgy adódik módon, telefon, sms, e-mail, vagy akár -csak épp erre jártam, beugrok hozzád-, igazán minden szóba jöhetett, ha épp úgy éreztük szeretnénk elérni, látni egymást - elméletileg.

S épp itt, ezen a szón van a hangsúly: elméletileg.

Megbeszéltük, tudtuk, megegyeztünk, őszintén, senki sem álltatva a másikat, így lesz a legjobb. Talán a hétköznapokban gyakrabban, elvétve a hétvégéken is működött, spontánnak tűnő módon (!). 
Mert bár ő volt a szabadabb, szabad foglalkozásúbb, munkahelyhez nem kötött, mégis kettőnk közül én voltam az alkalmazkodóbb.

Ha ő hívott -ráérsz este ? beugorhatok hozzád ? van egy kis időd ? otthon vagy ?-, rendszerint bármi más is lett volna az őszinte válasz, gyorsan átgondoltam, mi mást terveztem aznapra és úgy hirtelen gondolatsebességgel töröltem is, csakhogy Vele lehessek. Ha én hívtam - szabad vagy, vagy dolgozol épp ? otthon vagy ? találkozhatunk ? -, több-kevesebb eséllyel volt csak igen a válasz, mert -s ezt még nem említettem -, neki volt már egy megszületett és egy születendő gyermeke, más-más anyától, külön élve-, s vajon melyik női szív nem értené meg azt a választ -ne haragudj, ma nem érek rá, átugrok a fiamhoz, vettem neki egy aranyos játékot, de holnap talán, majd megbeszéljük-. Ha ő hívott - dolgozol még ? Ó de kár, most pont lett volna néhány órám.. -, nem maradt el a várható válasz - persze, értem, megbeszélem a főnökömmel, biztos elenged, egy óra múlva ott vagyok...stb.

S bár megbeszéltük, hogy nem fixálunk le randikat, majd ahogy ki-ki ráér, amolyan spontán, szabadon, vajon tévedek ha azt gondolom, így utólag, hogy ez mégsem volt az?
S vajon, az elmélet képes a gyakorlatban is működni ? Rögtön hozzáfűve: anélkül, hogy csorbítanánk a másik fél egyenlőségét ?
Ha két ember, külön élve, különböző foglalkozásokban, területekben mozogva, úgy dönt, spontán fog csak találkozni egymással, megélhető az sikeresen, hogy ne csak havi, két havi alkalommal hozza össze őket a véletlen ?

..igen, szándékosan írtam ezt a szót: véletlen...

Mert ha adott a kapcsolat, tegyük fel, két ember megkedveli egymást, miért épp a véletlen az amire találkozásaikhoz alapoznak ?

Nem én sem tudom mindenre a választ, de keresem, átgondolom, nyitott vagyok a megértésre. S bár továbbra is az a határozott álláspontom, hogy a két félnek nem szabad "megfojtania egymást", csüngeni a másikon, betervezni a másik életét, szabadidejét..stb. azért az egyik félnek időnként engednie kell, mégha véletlennek tűnően is -persze, épp ráérek- ahhoz, hogy a spontán találkozókra valóban, s ne csak véletlenül, lehetőség is adódjon.
 

... How are You ? Wie geht's Dir ? Comment allez-vous ? Kuinka voit? מה שלומך?

 ...és még sorolhatnám számtalan nyelven, mert a világ minden nyelvén ismerik. Csak egy kérdés, lényegretörő, egyszerű, félre nem érthető, pusztán 2-3 szó, nem több...és mégis milyen fontos szavak ezek.
Nincs találkozó, legyen az akár épp összefutó szomszéd vagy régi jólismert barát, ismerőst megcsörgető telefonhívás, sms vagy e-mail váltás, ahol fel ne tennék, ahol írva vagy mondva elő ne fordulna ez az egyszerű kérdés.

...és olyan ember sincs akinek jól ne esne...

Leírni is nehéz, milyen sokat jelent,..., máris mennyivel más lesz a hangulat egy megbeszélésen, ha a főnök őszintén várva a választ megkérdezi beosztottját - Hogy vagy Ági? Minden rendben ? - vagy amikor a nehéz helyzetű cégnél  a kollégák kezdik ezzel a reggelt -Mesélj hogy vagy ? -és leülnek melléd, hogy a válaszodat meghallgassák. Aztán a napi nehézségek közt egyszercsak telefon csörög rád, ismerős hív, s azzal, kezdi -Szia, épp csak felhívtalak, hogy megkérdezzem mi van veled ? Jól vagy ?..és már folyik is a beszélgetés, könnyedén, kellemesen;  letéve pedig a telefont, felfrissült lélekkel, még a hívás elötti nehéz feladatok is, hirtelen egyszerűvé, átláthatóvá, megoldhatóvá válnak.

...és ez az a kérdés, amit külföldön járva, vagy épp idehaza külföldieket vendégelve, biztos megkérdeznek, megkérdezünk egymástól,- és a te nyelveden (magyarul, finnül, flamandul, japánul) hogy mondjátok azt: Hogy vagy ?... és ez az a két szó, amibe a külföldieknek mindig beletörik a nyelvük,..., az a bizonyos magyar "gy", ami itt kétszer is szerepel, s amit nem tudnak hova tenni, pláne kiejteni, de mindig nagyon igyekeznek, ötödjére is megkérnek - mondd még egyszer ! Hogy is volt ? ...majd lassan, letörve, fáradtan feladják; pedig ezt oly sok nyelven ismerik már, épp magyarul ne sikerülne megtanulni ?! De érzik nem megy..., aztán újra felcsillan a szemük, és azt hogy mondjátok: egészségedre ?...eltelik még öt perc s máris csatlakozott néhány új ember a "magyar nyelvet lehetetlen megtanulni klub" népes táborához.

...s mégis, minden egyszerűsége ellenére, mindig akad olyan is, "közeli ismerős", vagy "barát" -kivel azt gondolod szíved-lelked mélyét megosztod -, aki/akik mindent megtesznek; vásárolnak, ajándékoznak, programokat szerveznek, ilyetén fejezve ki tőrödésüket, ...s épp csak azt a bizonyos kérdést felejtik el feltenni neked...
...és épp ez az a kérdés, amit kicsikarni a másikból nem lehet, mert akkor már, azzal már a lényegét veszti el....
Mert mégse hívhatod fel azzal -Légyszives kérdezd meg hogy vagyok ?!; vagy mégse írhatsz e-mail-t hogy: - tudod, most szomorú vagyok, megtennéd hogy viszakérdezel miért is búslakodok ?
...s épp úgy amilyen nagyon jólesik amikor megkérdezik, legalább annyira -ha nem jobban- fáj az, ha nem teszik, ha elkerülik, ha elfelejtik...

Egyszerű két szó, mely észrevétlen szerénykedik nyelvezetünk gazdagságában, s ez az mely észrevétlen arra is képes, hogy fontolgatások, hoszú listás vívódások nélkül is, könnyedén megértsük, ki a barát, s ki nem az...
 

Talán már 2 hónapja is van, hogy regisztráltam egy internetes társkeresőn és bár nem vagyok se épp egyedül, se együtt vkivel, még mindíg nem jelentkeztem le róla. Azóta is hébe-hóba érkeznek a bátor-bátortalan, érdeklődő, ismerkedni vágyó levelek. Rendszerint -kiváncsiságból hajtva-, elolvasom őket, megnézem az író adatlapját, fényképeit-ha van-, majd pillanatok alatt érdektelenné válva továbblépek az oldalról valami érdekesebb website irányába.
Mai nap is egy ilyen levél olvasgatásával kezdtem internetes böngészéseim, de valahogy nem ment a gyorsan továbblépek szokásos mozzanata. Elgondolkodtatott...
Nem, nem... semmi csodabogár, milliomos, romantikusan tökéletes, jóképű szőkeherceg, amolyan álomban sem létezik, nem, nem, semmi ilyesmi. Csak (?) a szokásos, amolyan egy tucat -már abban az értelemben, akik velem próbálkoznak-, tipikusan egyetemet végzett, vezető féle, nem dohányzó, családra és romantikára éhes, se nem koros, se nem pocakos...szóval amolyan minden rendben vele, még a fénykép is.
..és éppen ez az...
Mert míg más azonnal lecsapna rá -bedobva mindenét amilye van, vagy még azt is ami nincs, de a plasztika ma már csodákra képes (sic!) -, addíg én már néhány perc gondolkodás után is biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék vele élni, pontosan tudom, hogy már néhány randi után is unatkoznék mellette, szörnyen igyekezve érdeklődést mutatni, az egyébként mindennapos történeteit hallgatván, csillogó szemekkel rajongást színlelni legújabb sikerei ecsetelésekor, olvadva áradozni férfiasságának messze több mint kielégítő voltáról, miközben azon töprengenék, hogyan tudnám számomra is izgalmasabbá tenni az éjszakákat....
...és ez elgondolkodtatott...
Talán velem van a baj ? ..tudom, most sok nő azonnal rávágná az Igent ! - a fentebb említett ffi csoport másik tömegtucat oldalbordái (bocsánat, pimaszkodni szoktam néha).
Mert mi van, ha csak az a gondom, hogy nem látom meg az egyszerűben a szépet, mert az ellentétek vonzák egymást mottójából az következne, hogy kissé lökött lévén épp az ilyen szimpla egy híján húsz tudna engem örökre boldoggá tenni ? Persze-persze, próbáltam már, nem  egy Mr Herceg irányában, igyekeztem amolyan tökéletes, szelíd-szolíd, házias szexi-tündér, megértő, anyaszívet pótló, negédesen otthont teremtő, kedves vadmacska féle szerepekben mutatkozni,... és még volt is olyan amit egy ideig érdekesnek, mondhatni élvezhetőnek találtam...mondjuk 1-2 hónapig.... De valami mindig hiányzott, pl. az, hogy önmagam lehessek, mert az igazán egyik Hercegnek sem kellett (!).
Szabadon, őszintén, önmagam kapcsolódva bensőségesen ahhoz a másikhoz..., de ez, azt gondolom, igazán csak nekem hiányzott.. a Herceg azt kapta amit ő akart, azt a nőt akit ő keresett, de az az igazi én, az a valódi senkinek sem hiányzott.
Azt hiszem, nagyon sok rosszul végződő kapcsolat hibája ez, hogy a felek csak az álmaikat keresik a másikban. Túl sokat követel mindenkitől a mindennapi, feszített, túlterhelt világ amiben élünk, vágyunk arra a bizonyos mindent megváltozató, boldoggá tevő másikra, akivel az életünk eztán csak gondtalan örök szerelemben telhet. Nem akarjuk elfogadni a másikat tökéletlenségeivel, hibáival, gyengeségeivel, terheivel, gondjaival, arról már nem is beszélve, hogy rendszerint az álmainkban szereplő nagy Ő-t keressük, és a hús-vért még ha sokszor talán nem is tudatosan, de mégiscsak összehasonlítjuk vele. Könnyebb álmodni, könnyebb remélni a majd csak megtalálom az igazit lehetőségében, mint amellett dönteni, és kitartani, akiről már lepergett a külső máz és akit úgy látunk ahogy az őszintén és valóban az aki.
Én hiszek abban, hogy az embert nem a külső határozza meg, és hálás vagyok azért, hogy ismerhetek olyan valakit is, aki mellett talán nagyon sokan gondolkodás nélkül elmennének - szerencsémre-, és így lehetőségük sem adódik arra, hogy felfedjék, megismerjék annak a személynek a kivételességét, szerelembe ejtő különcségét, engem is többször meglepő magas intellektusát, inspiráló gondolatait, őszinte mosolyra hangoló történeteit, avagy épp az odabújásra gyakran csábító gyöngédségét...
..és van amit -közhely- az élet nem nyújt tálcán, meg kell érte küzdeni.., de van olyan is, hogy az ember egészen belül érzi ... megéri.
 

Milyen régen is volt már..2001, mégis élesen emlékszem szinte mindenre ami akkor történt. 2008-ban láttam először TV-ben a "Lakótársak" című filmet. Csak ekkor, addíg, korábban nem mertem. Tudtam vagy legalábbis sejtettem, hogy nagyon felkavaró lesz...Jól gondoltam, hangosan zokogtam végig a filmet. Nem, nem vagyok egy sírós fajta, ha valami megérint az mindíg nagyon mélyen a lelkemben történik, mások által észrevétlen.
..és azóta is csak a film tudta valamiképp elmondani azt amit én szavakkal képtelen voltam. Mert van olyan, hogy ha nem éled át, fogalmad sincs miről beszél az a másik. Én is próbáltam, képekkel illusztrálva,  körülírva, felajzottan belemerülve a levegővétel nélküli történetekben..és láttam az arcokon - az ismertnek hitt barátok arcán - az unalmat kiülni, némi irigységgel vegyesen.
Akkor, -odakint- értettem, s éltem meg először igazán mi is az ÉLNI, SZABADON ! Szárnyalni, bolyongón, felelőtlenül, nevetve, gondtalan...azt hittem sose lesz vége, s azt gondoltam, megváltoztam, és a világ is más lett körülöttem...már semmi sem lesz ugyanaz. Boldog voltam, igazán boldog !
Én valóban megváltoztam, de az itthon hagyott világ, az emberek, a barátok, család mind-mind megmaradt ugyanannak,...náluk megállt az idő.
Most már nem mesélek, nem kezdek bele,..., felnőttem, megértettem az embereket. De sokszor elindulok a városban, elsétálok a külföldi diákok mellett, látom-értem őket, s általuk egy picit újraélem mindazt amit odakint én is éreztem...
Hogy a világ milyen óriási, s mégis milyen kicsi egyszerre, hogy az emberek, diákok nem csak személyiségükben mások, de az is meghatározó, hogy honnan jönnek, mert nagyon más a japán, a spanyol, a német vagy az olasz, mert már ránézésre is sejted, hogy amerikai áll melletted és nem francia, de lehet akár brazíl vagy holland, új-zélandi, orosz vagy ausztrál, végülis teljesen mindegy, mert mind-mind egy közös nyelvet beszéltek, tökéletesen megértve egymást, poltikától, gazdasági helyzettől, családi háttértől függetlenül.
Úgy érzi az ember, mintha egy űrbéli utazáson venne részt, egy űrállomáson tartva világtalálkozót, s persze akarva-akartalanul is mindenki az adott hon képviselője, mondhatni 'minisztere' is egyben. Kicsit, vagy nem is kicsit megnő az önbizalom, a mindenfelettiség tudata, érzése, amit még fokoz is az ösztöndíj okozta anyagi függetlenség, a fiatalság kibontakozni-megismerni vágyó ösztönéről már nem is beszélve. Ledőlnek a korlátok, eltűnik a felelősség terhe, és még a józanul-nappal legszimplább mozzanatai is álomszerűvé válnak...álmokban látni vélt és valóságban megélt történésekké.
Azóta a barátaim kicserélődtek, a családom messzebbre került -bár talán elötte is nehezen értettük egymást.
Az akkor született álmaim részben csak álmok maradtak, de többségében ma is benne van a jelenemben és jövőmben, a személyiségembe égetve, kitörölhetetlen.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tamperei_Műszaki_Egyetem
http://tut.fi