Szép ahogy hullik a hó,..., jólesik kinézni az ablakon, látni, miként hullanak alá, komótosan-szállingózva a pihés hópelyhek. Nyugodt, jóleső érzés...
...mint ahogy az is, ahogy látom magam körül a tiszta, otthonos rendet, érzem orommal a majorannás pulykamel tűzhelyről áradó ínycsiklandó illatát, hallom füleimmel a szomszéd gyerekek nevetését, visítását, robaját...

Pár perce, mikor még a burgonyapürét ízlelgettem - van-e elég só benne, tegyek-e rá még egy kis vajat ?-, egy kép jutott eszembe, egy ábránd csupán...egy régi ábrándé...

Úgy tizenöt-tizenhat éves lehettem, otthon a konyhában, anyukámnak segédkeztem a főzésben, míg ő a főfogást, falusi húslevest szürte le, én ahogy ma is, a második fogáshoz kerülő burgonyapürét ízlelgetettem. Már majdnem jó -gondoltam magamban -még egy pici só kell és kész is van. Ránéztem anyukámra, láttam rajta, hogy ő is legalább annyira elégedett a leves ízével, mint ahogy én a kis egyszerű pürémmel.
Büszke voltam rá, minden férfi, rokon, barát, ismerős imádta a főztjeit.
Minden étel amit elénk tálalt, ízével, zamatával, ínycsiklandozó illatával, látványával, sokszínűségével, mindig tökéletes volt.
Büszke voltam, de egy kicsit féltékeny is...és aggódó... Leszek-e képes én is ilyen finomakat főzni, mint ő, valaha is? Meg lehet-e tanulni? Még úgy is, hogy nincs érzékem hozzá?
...mert már akkor éreztem, nekem ez, még ha kivülről is fogom fújni a recepteket, akkor se fog ilyen jól menni, akkor se fogom úgy eltalálni az ízeket, mint ő, aki mintegy maga-magától, recept nélkül is, mindig pontosan tudta, miből mennyi kell, mit meddig kell főzni, sütni stb.
Egyvalami azonban mindig is zavart, valami amit soha nem tudtam megérteni, ..., nem szeretett főzni. Nem élvezte, csak elvégezte ami a kötelessége. Mert neki ez csak kötelesség volt. A feleség, anya szerep kötelező része. Ennyi és nem több. Fárasztotta, elhagyta volna. Nyűgösen, fejfájósan panaszkodott ha jött a karácsony, névnap-születésnap, ünnepek. Már megint mennyi munka -sóhajtozott - egy perc pihenőm se lesz! Nem, tényleg nem volt. Míg mi gyerekek a téliszünetet végig aludtuk-játszottuk-tévéztük, addíg ő folyton főzött, sütöt valami "nagyszerű"-t, amit mi pillanatok allatt befaltunk az asztalról, eltüntetve az utolsó morzsát is, hogy aztán kezdhessen mindent elölről...
Persze apukám sosem sajnálta - persze, mert apukám nem igazán az empátiájáról volt híres-, sosem mondta volna, - ne fáradj annyit, vagy segítek egy kicsit-, merthát részéről is magától értetődő volt - ez az asszony dolga, kellett neked férjhez menni ! - mondta olykor nevetve, olykor ingerülten...

Jó pár év eltelt azóta, felnőttem, magam lábára álltam, a magam konyhájában törtem ma is a burgonyát, ízlelgetve, mi kell még hozzá, ..., hogy egy picit ez is olyan -majdnem olyan-, tökéletes legyen, mint bármi amit anyukám főzött. Mert igaz lett az amit akkor, anno, csak sejtve éreztem, mert receptkönyvből, méricskélve, ízlelgetve se sikerül úgy eltalálnom az ízeket, mint ahogy ő tudta maga-magától, könnyedén...
...és mégis minden más...mert az egészet élvezem.
Élvezem a legegyszerűbb kompót elkészítését is, a húsok megismerését, melyik, milyen formájú-állagú, meddig kell sütni, milyen fűszerekkel lehet kihozni leginkább a zamatát, élvezem, ha a rántás nem ég oda, ha a habarás elsőre csomómentes, ha az amit a végén megkóstolok, finom és ízletes.
Pedig nekem nem kötelező. Nem mentem férjhez -még (?)-, nem trappolnak a gyerekek az asztalon, éhesen sivítozva, nem kell, nem kényszer,..., és azt is tudom, érzem, ez nekem sosem lesz kényszer. Sőt, féltékenyen tekintgetek a karácsonyi menühöz vásárló, tömött nagy szatyrokat cipelő nőkre, asszonyokra... irigykedve nézem őket és arra gondolok, bárcsak én is azon törhetném a fejem, mi minden finomat fogok a gyerekek elé tálalni ünnepekkor....még ha pillanatok alatt be is habzsolnák az édességet, még ha köszönés nélkül, rám se hederítve rohannának vissza játszani, elégedetten, élvezve -az anyu ma is finomat főzött -érzést, vennék elő, egy újabb-sokadik edényt, hogy ismét bepiszkoljam...valami édessel, sóssal, ..., finommal.
 

Költözködöm

Egy szép napon, rövid elhatározás után, főbérleti lakásba költöztem saját házamból. Ha ezt amerikaival közlöm, nyilván így ad hangot véleményének: "Persze és miért?" Az angol így válaszolt volna: "Istenem, micsoda szerencsétlenség." Én azonban kínai vagyok és egyszerűen ennyit mondok: "Ilyen a sors."
Kényszerítettek rá. Sohasem költöztem volna el a házamból, ha a szomszédom nem vásárol rádiót.  De ő vásárolt. Ha a szomszéd az ablakodon át benéz a szobádba, becsukod az ablakot. Sőt: kíváncsi szemek ellen magas kőfalat húzathatsz a házad köré. De a kíméletlenül és megállás nélkül támadó rádiómuzsika ellen nincs orvosság. Abban a pillanatban, hogy szpmszédom rádiót vásárolt, és elhatározta: ingyen zenével fog szórakoztatni, megnyerte a csatát. Azóta csak rajta áll, mit kell hallgatnom: mennyi ideig tartson ez a zenei élvezet. Nagyon szereti Jeanette MacDonaldot, tőle is különösképpen a Gárdisták indulóját, továbbá a lihegő néger dalokat, amelyek holmi asztmatikus őrjöngésre emlékeztetnek. Egy ideig tűrtem a zsarnokságot, hallgattam a zenéjét, amikor neki jólesett, de aztán fellázadtam. Szép dolog ez az ingyen Mozart és Beethoven, amíg az ember a nadrágtartóját gombolgatja, de ha azon töri a fejét, miképpen fizesse ki a szabószámlát, vagy miképpen válaszoljon annak a névtelen levélírónak - gorombán és pimaszul -, akinek úgyis ismeri a nevét, akkor megőrjíti ez az átkozott gépzene! És ha egyebet sem hall, mint ilyen lihegő néger dalokat, akkor ez az asztmatikus őrjöngés az írásmódját is megfertőzi.
Az angol ebben az esetben átmegy szomszédjához és így szól: "Hagyja abba ezt a zenét, különben hívom a rendőrt". A kínai ezzel szemben, híven többezer éves kultúrájához, nem vesz tudomást a zenéről, mert nem akar beleszólni szomszédja életébe, a maga lelkének nyugalmát is félti, tehát az idegeire köt féket. Én, sajnos, angol módszerek szerint nevelt kínai vagyok, és így, amikor ötvenedszer is felcsendült Jeanette MacDonald világhírű hangja, kis táblát vettem elő, ráírtam, hogy "Kiadó", és a táblát házam kapujára szegeztem. Tehát most költöznöm kell.
Ellenkezik a természetemmel, hogy bérlakásban éljek. Véleményem a civilizációról körülbelül az, hogy mindaddig nem hiszek benne, amíg nem lesz minden embernek néhány négyzetméternyi saját földje, amelyen borsót és paradicsomot termelhet, és amelyen a gyerekei tücsköt foghatnak s alaposan bemocskolhatják magukat. Nincsen semmi érzékem az ilyen dolgokhoz, hogy patentgomb, márvány WC-kagyló, gumipárna, kulcslyuk és betörők ellen védő risztókészülék; egyszóval: nem hiszek az "otthon" fogalmában. (Mai időkről bezsélek.) Halálra nevetem magam, ha a kereskedők arra akarnak rávenni, hogy modern bútort vásároljak, például olyan széket, amely ágy. Kereken a szemükbe mondom, hogy az ilyen dolgok nem érdekelnek. A szék legyen szék, az ágy meg ágy. Ez a "nappal szék - éjjel ágy" szimbóluma a megcsonkított otthonnak, és pontosan meghatározza a mai ember helyét a nap alatt. Az úgynevezett szellemes, modern otthon kibírhatatlan, és az otthonnak még a fogalma is eltűnik lassan, amióta feltalálták a bérkaszárnyát és az autót. Az emberek háromszobás bérlakásba költöznek, és aztán csodálkoznak, hogy a fiatalok nem akarnak otthon maradni! És ha már ez a helyzet, ne legyünk büszkék arra, hogy olyan ágyban alszunk, amelyen nappal a végrehajtó ült. Már az egerek is kénytelenek erre a "többsíkú" életre berendezkeni.
Tehát leküzdve ellenkezésemet, főbérleti lakásba költözködtem. Mindez az öreg fák kedvéért történt, ugyanis csodálatos módon találtam Sanghaiban egy lakást, amelynek ablakai néhány sűrűlombú, igazi, földből fakadt öreg fára nyílnak.
Nincs szükségem cserépvirágra. Dolgozószobám ablaka sötétzöld levélerdőre néz, és a hatalmas, zsíros levelek mély zöldje visszatükröződik szobám falán, zöld homályt borítva íróasztalomra. És madarakra sincs szükségem, nem azért, mert gyűlölöm a madarakat, hanem mert Cseng Pancsiao módjára, aki az egyetlen igazi állatbarát volt, sajnálom a kalitkába zárt kanárikat és vörösbegyeket. Ez a szellemes költő egy ízben levelet írt öccsének, amelyben arról szólt, hogy a madarakat csak egy módon lehet szeretni: erdő mellett kell lakni. Az ember itt közvetlen közelről figyelheti az ágról-ágra ugráló sárgarigókat, a fáról-fára röppenő aranyfácánokat, amelyek a méltóság fellegében úsznak át az égen, és akkor hallhatja a kakukk kiáltását, amikor neki jólesik. Miközben most az asztalomra könyökölve írok, verebek röppennek el az ablakom előtt, alig tíz lábnyira tőlem. Aztán egy-kettő barátságosan le is telepszik az ablakpárkányra, mintegy bizonyságául annak, hogy nem tartanak a Ku-Klux-Klan tagjának, vagy holmi vért szomjazó egyéb vadállatnak.
Ha elég sokáig hallgathatnám őket, talán még azt is elhinném, hogy értek a nyelvükön. És ha költő lennék, a következő kis versikét írnám a tiszteletükre, régi kínai módra:

Zöld, zöld
A lonc és szép.
Kék, kék
Az ég, ott túl.
Fúj, fúj
Az őszi szél.
Fél, fél
Szívem kicsit.
Csirp, csirp:
Madár dalol,
Ahol
A csend ül őszi lombokon...
S már száll odébb a víg dalos,
Mert párja nincs: a hűtelen
Egy más dalossal vigadoz.
Álmodva nézem az eget,
Merre a másik elveszett.
 

A napokban telefonon váltottam néhány szót anyukámmal:

- Képzeld sikerült egész szép rendet tennem egy kedves barátom lakásában, nagyon sokat kellett takarítani, de most már gyönyörűen tiszta minden, egész kedves, otthonos lett így a lakás..
...anyukám kedélyes nevetéssel a háttérben szólalt meg:
- Te és a takarítás ?! Épp te raksz rendet amikor anno hozzád a szobádba a nagy torlaszok miatt szinte benyitni sem lehetett ? A takarítást meg ne is emlísd! Hányszor kértelek, hogy segíts egy kicsit ablakot pucolni vagy felsöpörni, de te mindíg csak húztad a szádat hogy ezért meg azért neked nincs se kedved se időd...
- Na jó igaz, de ez akkor volt, és bár furcsán hangozhat, de az a Te lakásod volt, Te határoztál meg mindent, mi hova való, mikor mit kell rendbe tenni, én tényleg csak amolyan bérlő voltam, akinek semmi beleszólása nem volt az otthoni környezetbe...
- Kislányom, ne túlozz,..., akkor a szobád miért volt mindig olyan, mintha ott mindig földrengés lett volna, vajon ott is idegenként érezted magad? Ezt már mégse hiszem..
- Tudod a szobám volt az egyetlen szabad hely, ahol igazán önmagam lehettem, ahol úgy élhettem ahogy azt én szeretném és ami kívűl esett a Te fennhatóságod alól...tudom mindig is zavart a rendetlenség...emlékszem amikor a a festés után a szobákat is megcseréltük, a bátyám persze megkapta a ti szülői szobátokat, mert ő már nagy, felnőtt és neki már komoly rész kellett a lakásból -amolyan felnőtteknek való-, engem pedig még messzebbre raktatok, be egészen a leghátsó szobába, oda ahova csak két másik helységen keresztül jut át az ember, így ha jött egy vendég hozzánk, te mindig gyorsan becsuktad a köztes ajtókat, hogy az én zavaró rendetlenségemet bizton elzárd a vendégek szemei elől...
- Már megint túlzol, néha olyan butaságokat mondasz lányom,..., pedig már azt hittem megkomolyodtál kicsit,..., meg egyébként is, én úgy emlékszem szeretted a szobádat..
- Igen, szerettem, mert oda eltudtam vonulni, ott élhettem a saját világomat.
- Tudom, tudom,..., te és a kreatív kis világod,..., állandóan csak varrtál, vagdostál-ragasztottál, festettél, rajzoltál, no meg az a rengeteg könyv, újság, papírfecni,..., a szőnyegen egy gombostűnyi hely nem volt, az asztalodról meg már nem is beszélve,..., néha azt sem tudtam van-e annyi helyed, hogy lefeküdj aludni kicsit..
- Igen, és persze nagyon haragudtam rád, amikor hazamentem az iskolából és netán te meg rendet raktál...semmit de semmit nem találtam !
Igaz, pillanatok alatt visszaalakítottam a szobámat a magam szerette "rendbe", de akkor egész nap utáltalak...mert eltűntek a nehezen összeválogatott és sorrendbe szerkesztett iskolaújság cikkeim, képeim, .., nem találtam a barátnőmnek készített ajándék, ragasztás alatt hagyott darabjait, .., becsuktad a matek példatáramat és aztán kereshettem hol, melyiknél hagytam abba, .., meg persze dobozba tetted a féléve készülő puzzle kirakómat, mert te azt gondoltad már sose fejezem be...
- De legalább egyszer rendesen kitakarítottam, mert te erre sosem voltál hajlandó !.. Mindegy, rég volt, hagyjuk a múltat, épp csak megleptél azzal, hogy te egyáltalán takarítasz !
- De hiszen itthon a lakásomban is mindig rend van, annyiszor láttad már, miért olyan meglepő ?
- Igen, igaz,..., néha nem is értem, vajon mikor változtál meg ?!
- Talán nem is kellett megváltoznom, egyszerűen ez már a bejárattól a konyháig mind az enyém, ..anélkül hogy ezt másnak is bizonyítanom kellenne...és már nincs ki ellen lázadnom sem...
..már nemcsak egy szoba jelenti a szabadság helyét számomra, tudod most már az egész világ azzá vált ! ... mert felnőttem   és ha ti még mindig nem fogadtok is be, a világban már megtaláltam a magam életét...
- Jaj kislányom, olyan butaságokat mondasz, hidd el nekem, te még mindig nagyon gyerek vagy ! Majd 10-20 év múlva amikor érettebb leszel és megérted milyen szülőnek lenni, már te is nevetni fogsz ezeken a dolgokon...
- Nem, már nem vagyok gyerek, de mindig másképp gondolkodtunk,...
- Jó-jó, de most már mennem kell,.., majd máskor beszélünk még erről..., azért remélem a barátod örült a segítségednek !
- Tudtam, hogy elmenekülsz ettől a kérdéstől, ..., ismerlek már,...,és igen, nagyon hálás volt érte, megköszönte és ő is segített nekem, már a képeim is fel vannak téve a falra, szerencsére van fúrógépe, így könnyedén megoldotta azt ami nekem nem ment..
- Örülök, na látod, látod, azért a képeid tényleg szépek, azokat mindig is szerettem..
Szia, kislányom, és vigyázz magadra abban a zűrös nagyvárosban !
- Szia Anyu! Vigyázok - hisz tudod, ne aggódj értem !
.....
 

Egy nyári vakációs napra emlékszem, tán 5 éves lehettem. Két idősebb unokabátyám és az én bátyám rosszalkodtak; kergették, püfölték, verték egymást, amolyan fiús szokás szerint;  majd a kezük ügyébe eső tárgyakkal dobálóztak, díszpárnákkal, papuccsal vagy épp kemény fedeles, súlyos könyvekkel...Persze nekem nagyon tetszett a játék, kacagva, csipkelődve gáncsolgattam hol az egyiket hol a másikat, nyakukba akaszkodva nehezítettem a földre esett feltápászkodását, segítve ezzel az őt épp püfölő haderejét, s olyankor még én is kipróbálhattam legfinomabb technikáimat orrfacsarás és füllhuzogatás terén. 

Épp csak anyukám kiváncsiskodott egy idő után a nagy hangoskodás okairól, hogy aztán rögtön földbe is gyökerezzen a lába, meglátván a csatatérré vált szobát, széthajigált párnákat, terítőket, újságokat, törött poharakat, porcelánokat, nem is beszélve az egyébként esküvői ajéndékba kapott kedvenc világirodalmi könyvsorozatának lapokra hullott darabjairól.

Anyukám úgy gondolta, ilyen súlyos károkozást persze már nem lehet pusztán tv nézés megvonásával büntetni, ehhez már igazi, komoly fenyíték kellett - s nem mellékesen hozzáteszem, a büntetés természetesen rám már nem vonatkozott, mert bármennyire is igyekeztek a fiúk újjal mutogatni rám, hogy -de ő is benne volt, hisz épp ő szedte ki a ruhákat -meg nézd meg anyu, hogy megharapott, most is ott van a foga helye a karomon; szóval rólam, a nagyszemű, ártatlan tekintetű, mosolygós kisangyalról sosem hitték el, hogy a fiúk netán igazat mondanak...

Aztán a srácok, míg anyukám kivonult a szobából, hogy a méltó büntetésen gondolkozzon, egymást közt tanakodtak kilátásaikról, s halálra izgulták magukat, ahogy egymást igyekezték tullicitálni véresebbnél-véresebb kínzások részletekbe menő taglalásával.
Nem telt el sok idő, megszületett a döntés, valami olyan amire aztán tényleg senki sem számított. Se tv, se kerékpározás, se édesség, cukorka, csoki, nyalóka, de ezt már mi is sejtettük, aztán jött az amit még mi sem...

Anyukám úgy döntött, hogy a nyarat akkor töltjük a leghasznosabban ha elolvassuk a világirodalom darabokra hullott remekeit....

Pontosan 24 darab vaskos köteget, úgymint pl. Tolsztoj: Háború és béke; Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés; A karamazov testvérek; Bulgakov: A Mester és Margarita; Steinbeck: Érik a gyümölcs; Reymont: Parasztok; Zola: Tisztes úriház...stb, stb.
Fejenként valamivel több, mint 7 kötet; könyvet, írót választani lehetett, ellenkezni nem.

A büntetés másnap reggeltől lépett életbe. Mondanom sem kell, hogy komoly viták kezdődtek a legvékonyabb könyvek megkaparintásáért, de anyukám hamar megoldotta ezt a problémát is. Szembehunyva kihúzott a polcról egy-egy kötetet és odaadta annak akinél még nem volt.
Egy gyors reggeli, aztán mindenki lehuppant egy székre, ágyra, földre, s bár szomorú, letört kedvvel, de mindenki kinyitotta a kezében levő könyvet, s neki látott a végeláthatatlan oldalak lassú, álmos lapozgatásának. Persze anyukámat nem akármilyen fából faragták, olyan, mint csalás nála szóba se jöhetett, mert hát végtelen egyszerű lehetett volna mímelni az olvasást, s néhány óra után azt mondani - végeztem, kérem a következőt; pár nap alatt túltették volna magukat a nehéz büntetésen; csakhogy ha valaki jelentkezett, hogy elolvasta a könyvet és kér egy újabbat, elöbb el kellett mesélnie mit olvasott, kik voltak a szereplők, mik voltak a cselekmények, fordulatok, s hogy végződött a történet. Hozzákölteni saját kútfőből megint nem lehetett, hisz anyukám tényleg ismerte a remekműveket.

Így aztán nem maradt más hátra, olvasni és olvasni, reggel, délben, este és éjjel a kislámpa mellett...
Időnként én is megnéztem, mit is olvasnak, kezembe fogtam a nehéz könyveket, lapozgattam, megszagoltam, képeket kerestem, de a betűket kicsi lévén még nem ismertem, s így csak unatkoztam inkább, nógattam hát őket, olvassanak gyorsabban, még gyorsabban.

Valamikor a fejenkénti harmadik könyv után enyhült meg anyukám szive, mert azt mégsem akarta, hogy a nyár, a vakáció a fiúk emlékeiben majdan, csak a kényszeredett olvasásról szóljon... Bement hát egyik nap a szobájukba, ahol mindenki serényen lapozgatott, s egy tál frissen elkészült, meleg, csokoládés piskóta süteménnyel a kezében, bejelentette a bűntetés végét. Mondanom sem kell, hogy mekkora ováció, hangzavar mellett repültek azon nyomban a  könyvek a magasba, s tán azt sem, hogy a süteményes tál tartalma, épp csak pár pillanat alatt azonnal köddé vált.

A fiúknak abban az évben nem volt gondjuk az irodalommal, épp csak ízelítőt adtak elő a tanárnak a nyáron -saját szorgalmukból- megszerzett tudásukról, s máris eldölt az évvégi ötös osztályzatuk. S persze engem se kellett nógatni elsősként arra, hogy megtanuljak végre írni-olvasni, mert alig vártam már, hogy megérthessem, olvashassam mindazt amiből kicsi lévén kimaradtam.

A könyvek pedig a büntetés letelte után alig egy héttel, már korántsem kényszerből, hanem belső érdeklődésből hajtva, szépen,  lassan, óvatosan, visszakerültek a polcról a fiúk szobájába; s igaz ugyan ezek már többnyire Winnetou-ról vagy kalózokról szoltak, fantáziabeli kalandokról, meg kajli fülű, vadász kutyákról,.... de mégiscsak könyvek voltak... s mégiscsak olvastak, tovább és tovább.