Egy nyári vakációs napra emlékszem, tán 5 éves lehettem. Két idősebb unokabátyám és az én bátyám rosszalkodtak; kergették, püfölték, verték egymást, amolyan fiús szokás szerint;  majd a kezük ügyébe eső tárgyakkal dobálóztak, díszpárnákkal, papuccsal vagy épp kemény fedeles, súlyos könyvekkel...Persze nekem nagyon tetszett a játék, kacagva, csipkelődve gáncsolgattam hol az egyiket hol a másikat, nyakukba akaszkodva nehezítettem a földre esett feltápászkodását, segítve ezzel az őt épp püfölő haderejét, s olyankor még én is kipróbálhattam legfinomabb technikáimat orrfacsarás és füllhuzogatás terén. 

Épp csak anyukám kiváncsiskodott egy idő után a nagy hangoskodás okairól, hogy aztán rögtön földbe is gyökerezzen a lába, meglátván a csatatérré vált szobát, széthajigált párnákat, terítőket, újságokat, törött poharakat, porcelánokat, nem is beszélve az egyébként esküvői ajéndékba kapott kedvenc világirodalmi könyvsorozatának lapokra hullott darabjairól.

Anyukám úgy gondolta, ilyen súlyos károkozást persze már nem lehet pusztán tv nézés megvonásával büntetni, ehhez már igazi, komoly fenyíték kellett - s nem mellékesen hozzáteszem, a büntetés természetesen rám már nem vonatkozott, mert bármennyire is igyekeztek a fiúk újjal mutogatni rám, hogy -de ő is benne volt, hisz épp ő szedte ki a ruhákat -meg nézd meg anyu, hogy megharapott, most is ott van a foga helye a karomon; szóval rólam, a nagyszemű, ártatlan tekintetű, mosolygós kisangyalról sosem hitték el, hogy a fiúk netán igazat mondanak...

Aztán a srácok, míg anyukám kivonult a szobából, hogy a méltó büntetésen gondolkozzon, egymást közt tanakodtak kilátásaikról, s halálra izgulták magukat, ahogy egymást igyekezték tullicitálni véresebbnél-véresebb kínzások részletekbe menő taglalásával.
Nem telt el sok idő, megszületett a döntés, valami olyan amire aztán tényleg senki sem számított. Se tv, se kerékpározás, se édesség, cukorka, csoki, nyalóka, de ezt már mi is sejtettük, aztán jött az amit még mi sem...

Anyukám úgy döntött, hogy a nyarat akkor töltjük a leghasznosabban ha elolvassuk a világirodalom darabokra hullott remekeit....

Pontosan 24 darab vaskos köteget, úgymint pl. Tolsztoj: Háború és béke; Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés; A karamazov testvérek; Bulgakov: A Mester és Margarita; Steinbeck: Érik a gyümölcs; Reymont: Parasztok; Zola: Tisztes úriház...stb, stb.
Fejenként valamivel több, mint 7 kötet; könyvet, írót választani lehetett, ellenkezni nem.

A büntetés másnap reggeltől lépett életbe. Mondanom sem kell, hogy komoly viták kezdődtek a legvékonyabb könyvek megkaparintásáért, de anyukám hamar megoldotta ezt a problémát is. Szembehunyva kihúzott a polcról egy-egy kötetet és odaadta annak akinél még nem volt.
Egy gyors reggeli, aztán mindenki lehuppant egy székre, ágyra, földre, s bár szomorú, letört kedvvel, de mindenki kinyitotta a kezében levő könyvet, s neki látott a végeláthatatlan oldalak lassú, álmos lapozgatásának. Persze anyukámat nem akármilyen fából faragták, olyan, mint csalás nála szóba se jöhetett, mert hát végtelen egyszerű lehetett volna mímelni az olvasást, s néhány óra után azt mondani - végeztem, kérem a következőt; pár nap alatt túltették volna magukat a nehéz büntetésen; csakhogy ha valaki jelentkezett, hogy elolvasta a könyvet és kér egy újabbat, elöbb el kellett mesélnie mit olvasott, kik voltak a szereplők, mik voltak a cselekmények, fordulatok, s hogy végződött a történet. Hozzákölteni saját kútfőből megint nem lehetett, hisz anyukám tényleg ismerte a remekműveket.

Így aztán nem maradt más hátra, olvasni és olvasni, reggel, délben, este és éjjel a kislámpa mellett...
Időnként én is megnéztem, mit is olvasnak, kezembe fogtam a nehéz könyveket, lapozgattam, megszagoltam, képeket kerestem, de a betűket kicsi lévén még nem ismertem, s így csak unatkoztam inkább, nógattam hát őket, olvassanak gyorsabban, még gyorsabban.

Valamikor a fejenkénti harmadik könyv után enyhült meg anyukám szive, mert azt mégsem akarta, hogy a nyár, a vakáció a fiúk emlékeiben majdan, csak a kényszeredett olvasásról szóljon... Bement hát egyik nap a szobájukba, ahol mindenki serényen lapozgatott, s egy tál frissen elkészült, meleg, csokoládés piskóta süteménnyel a kezében, bejelentette a bűntetés végét. Mondanom sem kell, hogy mekkora ováció, hangzavar mellett repültek azon nyomban a  könyvek a magasba, s tán azt sem, hogy a süteményes tál tartalma, épp csak pár pillanat alatt azonnal köddé vált.

A fiúknak abban az évben nem volt gondjuk az irodalommal, épp csak ízelítőt adtak elő a tanárnak a nyáron -saját szorgalmukból- megszerzett tudásukról, s máris eldölt az évvégi ötös osztályzatuk. S persze engem se kellett nógatni elsősként arra, hogy megtanuljak végre írni-olvasni, mert alig vártam már, hogy megérthessem, olvashassam mindazt amiből kicsi lévén kimaradtam.

A könyvek pedig a büntetés letelte után alig egy héttel, már korántsem kényszerből, hanem belső érdeklődésből hajtva, szépen,  lassan, óvatosan, visszakerültek a polcról a fiúk szobájába; s igaz ugyan ezek már többnyire Winnetou-ról vagy kalózokról szoltak, fantáziabeli kalandokról, meg kajli fülű, vadász kutyákról,.... de mégiscsak könyvek voltak... s mégiscsak olvastak, tovább és tovább.

Tavaly, nyár vége felé ismerkedtem meg egy érdekes -az én szemszögemből tekintve-, nagyon szabadon élő, elismert, művész emberrel, Tiborral. Ahogy az írva vagyon, a gyors fellángolás, szerelemszerű, közvetlen, éljünk egymásnak, határok nélkül -szabadon kapcsolat, amilyen hirtelen kibontakozott olyan hamar véget is ért.

...ahogy az írva vagyon...de miért is ?

Lehet, hogy ez csak az én megítélésem, mert tény, hogy azóta is sokat gondolkodtam-gondolkodom az oly gyorsan tovatűnő hónap történésein, próbálva megérteni, tanulni belőle, de azt már szinte biztosan érzem, tudom, hogy csak idő kérdése és mindenképp véget ért volna.

Bár ő igazi művész, én meg csak művészet kedvelő, én racionális, ő pedig a racionalitással szimpatizáló, nem épp egyforma, s mégis egyvalamiben azonosan gondolkodó ember, mert mindketten alapvetőnek, egyértelműnek tartottuk, tartjuk az ember szabadságához, önálló életéhez való jogát akkor is ha kapcsolatban él.
Mindketten tettük a magunk dolgát, ki-ki abban a korábbról jól bevállt, megszokott mederben, ahogy anakelötte, időnként megbeszéltük és kikértük a másik, mint kivülállónak véleményét, tanácsát a magunk problémáira, sőt nemegyszer használtuk is egymás ötleteit. A kapcsolódás, találkozás, együttlét kérdését pedig úgy ahogy van szimplán a spontanitásra bíztuk. Amolyan, amikor van kedvünk, amikor ráérünk, amikor úgy adódik módon, telefon, sms, e-mail, vagy akár -csak épp erre jártam, beugrok hozzád-, igazán minden szóba jöhetett, ha épp úgy éreztük szeretnénk elérni, látni egymást - elméletileg.

S épp itt, ezen a szón van a hangsúly: elméletileg.

Megbeszéltük, tudtuk, megegyeztünk, őszintén, senki sem álltatva a másikat, így lesz a legjobb. Talán a hétköznapokban gyakrabban, elvétve a hétvégéken is működött, spontánnak tűnő módon (!). 
Mert bár ő volt a szabadabb, szabad foglalkozásúbb, munkahelyhez nem kötött, mégis kettőnk közül én voltam az alkalmazkodóbb.

Ha ő hívott -ráérsz este ? beugorhatok hozzád ? van egy kis időd ? otthon vagy ?-, rendszerint bármi más is lett volna az őszinte válasz, gyorsan átgondoltam, mi mást terveztem aznapra és úgy hirtelen gondolatsebességgel töröltem is, csakhogy Vele lehessek. Ha én hívtam - szabad vagy, vagy dolgozol épp ? otthon vagy ? találkozhatunk ? -, több-kevesebb eséllyel volt csak igen a válasz, mert -s ezt még nem említettem -, neki volt már egy megszületett és egy születendő gyermeke, más-más anyától, külön élve-, s vajon melyik női szív nem értené meg azt a választ -ne haragudj, ma nem érek rá, átugrok a fiamhoz, vettem neki egy aranyos játékot, de holnap talán, majd megbeszéljük-. Ha ő hívott - dolgozol még ? Ó de kár, most pont lett volna néhány órám.. -, nem maradt el a várható válasz - persze, értem, megbeszélem a főnökömmel, biztos elenged, egy óra múlva ott vagyok...stb.

S bár megbeszéltük, hogy nem fixálunk le randikat, majd ahogy ki-ki ráér, amolyan spontán, szabadon, vajon tévedek ha azt gondolom, így utólag, hogy ez mégsem volt az?
S vajon, az elmélet képes a gyakorlatban is működni ? Rögtön hozzáfűve: anélkül, hogy csorbítanánk a másik fél egyenlőségét ?
Ha két ember, külön élve, különböző foglalkozásokban, területekben mozogva, úgy dönt, spontán fog csak találkozni egymással, megélhető az sikeresen, hogy ne csak havi, két havi alkalommal hozza össze őket a véletlen ?

..igen, szándékosan írtam ezt a szót: véletlen...

Mert ha adott a kapcsolat, tegyük fel, két ember megkedveli egymást, miért épp a véletlen az amire találkozásaikhoz alapoznak ?

Nem én sem tudom mindenre a választ, de keresem, átgondolom, nyitott vagyok a megértésre. S bár továbbra is az a határozott álláspontom, hogy a két félnek nem szabad "megfojtania egymást", csüngeni a másikon, betervezni a másik életét, szabadidejét..stb. azért az egyik félnek időnként engednie kell, mégha véletlennek tűnően is -persze, épp ráérek- ahhoz, hogy a spontán találkozókra valóban, s ne csak véletlenül, lehetőség is adódjon.