Voltaire (francia író, 1694-1778):

Nagyon furcsa volna, ha az egész természetnek, az összes bolygónak
öröktől fogva létező törvényeknek kellene engedelmeskedniük,
miközben egy öt láb magas kis állati lény e törvények ellenére,
csupán saját szeszélyétől vezérelve azt tudná cselekedni, amit csak akar.

Niels Bohr (fizikus, 1885-1962):

Ha bárki azt állítja, hogy képes a
kvantumfizikára gondolni anélkül, hogy
elszédülne, az azt mutatja, hogy az
illető nem ért belőle semmit.

Megvetettem magam és az egész világot, mert képtelen voltam szembenézni a saját korlátaimmal.

 

Úgy tűnt, hogy a legyőzhetetlen korlátok elfogadása jelenti a szellemi egészség és a nem deviáns viselkedés alapját.

 

 

A siker és a kudarc egyszerűen az ember vágyainak beteljesülését kielégítetlenségét jelenti. Vágyaink pedig vagy döntően belső eredetűek és a saját egyéni késztetéseinkre alapulnak, vagy külsődlegesek, és elsősorban olyan dolgok táplálják őket, mint a reklámok, vagy a média és a tömegkúltúra által kívánatosnak beállított társadalmi pozíció.

 

 

 

Tom szerint az én siker- és kudarcfelfogásom inkább egyéni, mint egyéni és társadalmi alapon működik. És mivel képtelen vagyok elfogadni a társadalom juttatásait, számomra a siker és a kudarc csak tünékeny tapasztalat lehet, mert az olyan elfogadott társadalmi értékek, mint a gazdagság, a hatalom vagy a rang ugyanúgy képtelenek tartóssá tenni számomra a sikert, mint ahogy a szemrehányás vagy a megvetés sem jelentenek számomra tartós kudarcot. Tehát Tom szerint, engem nem lehet azzal biztatni, hogy jól sikerültek a vizsgáim, rendes állásom van, vagy összejöttem egy jó csajjal, mert az ilyenfajta elismerés számomra semmit sem jelent. Persze így önmagukban élvezem én ezeket a dolgokat, de nem válnak tartós értékké, mert hiányzik a társadalmi elismerés, ami azzá tehetné őket. Tom tehát szerintem azt akarja mondani, hogy én magasan baszok az egészre. És miért?

 

Az egész ott kezdődik, hogy elidegenedtem a társadalomtól. Az a probléma, hogy Tom  nem hajlandó elfogadni az álláspontomat, miszerint a társadalmat ugyanúgy nem lehet jobb irányba megváltoztatni, mint ahogy én se vagyok képes arra, hogy elfogadjam olyannak, amilyen. Ebből a helyzetből következik a depresszió, minden haragom azzá alakul át. Azt mondják, a depresszió a haragból születik. Igen ám, de a depresszió a motiváció elvesztését eredményezi. Kiüresedek belül. A narkó kitölti a belső űrt, és az önpusztítási vágyamat is kielégíti, ami pedig megint a harag miatt van.

 

...

 A társadalom hazug és csavaros logikával megpróbál magába szívni és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér a nagyátlagétól.

Mert tegyük fel, hogy tisztában vagyok a dolog összes előnyével és hátrányával, tudom, hogy rövid lesz tőle az életem, de szellemi képességeim teljes birtokában, satöbbi, satöbbi, mégis úgy döntök, hogy heroinozni akarok. nem fogják megengedni nekem. Nem fogják megengedni, mert azzal a saját vereségüket ismernék el. Pedig csak egyszerűen nem azt választod, amit ők nyújtani tudnak. Válassz minket. Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet.

 

 

   Lusta vagyok, hogy kinyomozzam a pontos idézetet, de Fred Hoyle brit csillagász mondott valami ilyesmit: Darwin evolúció-elméleti mechanizmusaiban hinni olyan, mint azt hinni, hogy a hurrikán átsüvít egy roncstelepen, és megépít egy Boeing 747-est.
  

   Függetlenül attól, mi műveli a Teremtést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a zsiráf és az orrszarvú röhejes.

   Nemkülönben az emberi agy, amely, összeszűrve a levet a test érzékenyebb részeivel, például a micsodával, képes utálni az életet, miközben úgy tesz, mintha szeretné, és ennek megfelelően viselkedik: "Lőjön már le valaki, amíg boldog vagyok!"

                                                     ♦♦♦

   Olyan öreg vagyok, hogy még emlékszem, amikor a baszni ige annyira ártalmas és szalonképtelen volt, hogy tisztesebb kiadvány legfeljebb ha kipontozta.
   Hasonlóan ártalmas szó volt, ha nem is tökéletesen szalonképtelen - feltéve, hogy illő félelemmel és undorral ejtették ki -, a kommunizmus, egy olyan tevékenység jelölése, amelyet sok primitív társadalomban éppoly általánosan és ártatlanul gyakorolnak, akárcsak a baszást.

   Kiváltképpen elegáns kommentárja volt tehát a hazafiasságnak meg a szépelgésnek az eltökélten elmebajos vietnami háború során, amikor Paul Krassner szatíraíró piros-fehér-kék lökhárító-matricákat nyomtatott BASSZÁK MEG A KOMMUNIZMUST! szöveggel.

 

      Az ötös számú vágóhíd című regényemet annak idjén azért támadták, mert szerepel benne a "Baszd meg anyádat" kitétel. Az első fejezetek egyikében rálőnek négy amerikai katonára, akik a német vonalak mögött rekedtek. Az egyik amerikai ráförmed egy másikra, aki, mint a regényben írom, soha életében senkit sem baszott meg:
   - Húzd be a fejedet, hogy basznád meg a kurva anyádat!
   Amióta ez nyomtatásban megjelent, fiús anyák szeméremövet viselnek házimunka közben.

- Sátán - mondta Trout - nem tehette semmivé, amit Isten teremtett. De legalább megpróbálhatta kevésbé fájdalmassá tenni a létet az Isten játékszereinek. Ő látta, amit Isten nem látott: élni annyi, mint halálosan unatkozni vagy rettegni. Beletömött hát egy almába mindenféle ideát, ami legalább egy kicsit enyhítheti az unalmat, például játékszabályokat kártyához meg kockához, meg hogy hogyan kell kamatyolni, meg a sör meg a bor meg a whisky receptjét, meg különféle dohányzásra alkalmas növények képét, és így tovább. És használati utasítást, hogy hogyan kell dögösen, szexisen zenélni és táncolni és énekelni. És hogyan kell cifrán káromkodni, amikor a lábunkra lépnek. Sátán egy kígyóra bízta az almát, hogy adja oda Évának. Éva beleharapott, és tovább adta Ádámnak. Ádám is beleharapott, aztán kamatyoltak.

                                                     ♦♦♦

Ma, 1996. augusztus 23-án, pénteken jó levelet kaptam egy Jeff Mihalich nevű, vélehtőleg szerb vagy horvát eredetű idegen fiatalembertől, aki Urbanában, az illinoisi egyetem fizika szakos hallgatója. Jeff azt írja, a középiskolában élvezte a fizikaórákat, mindig kitűnőt kapott, de "amióta az egyetemen hallgatok fizikát, sok a bajom vele. Ez nagy csapás a számomra, mert megszoktam, hogy az iskolában jól boldugolok. Azt hittem, a világon mindent véghez tudok vinni, csak akarnom kell".
A következőképpen szól majd a válaszom:
"Olvassa el talán Saul Below Augie March kalandjai című pikareszk regényét. Emlékezetem szerint az a végkicsengése, hogy ne keressünk szívszaggató kihívásokat, inkább olyan feladatokat, amelyeket természetesnek és érdekesnek találunk, olyan feladatokat, amelyeknek a teljesítésére nyilván születtünk.
Ami pedig a fizika báját illeti: A középiskolában vagy főiskolán tanított tárgyak legszórakoztatóbbjai közé tartozik a mechanika és az optika. E játszi diszciplínákon túl található szellemi játékok azonban éppannyira függnek a született tehetségtől, mint angolkürtön játszani vagy sakkozni.
A született tehetséget pedig így szoktam emlegetni előadásaimon: »Ha elmennek egy nagyvárosba, márpedig az egyetem nagyváros, nagy valószínűséggel összefutnak Wolfgang Amadeus Mozarttal. Maradjanak otthon, maradjanak otthon.«"

Másképpen megfogalmazva: Nem számít, egy fiatal ember miben hiszi magát jó fejnek, előbb-utóbb összefut ugyanazon a téren valakivel, akitől, hogy úgy mondjam, összeszarja magát.