Szép ahogy hullik a hó,..., jólesik kinézni az ablakon, látni, miként hullanak alá, komótosan-szállingózva a pihés hópelyhek. Nyugodt, jóleső érzés...
...mint ahogy az is, ahogy látom magam körül a tiszta, otthonos rendet, érzem orommal a majorannás pulykamel tűzhelyről áradó ínycsiklandó illatát, hallom füleimmel a szomszéd gyerekek nevetését, visítását, robaját...

Pár perce, mikor még a burgonyapürét ízlelgettem - van-e elég só benne, tegyek-e rá még egy kis vajat ?-, egy kép jutott eszembe, egy ábránd csupán...egy régi ábrándé...

Úgy tizenöt-tizenhat éves lehettem, otthon a konyhában, anyukámnak segédkeztem a főzésben, míg ő a főfogást, falusi húslevest szürte le, én ahogy ma is, a második fogáshoz kerülő burgonyapürét ízlelgetettem. Már majdnem jó -gondoltam magamban -még egy pici só kell és kész is van. Ránéztem anyukámra, láttam rajta, hogy ő is legalább annyira elégedett a leves ízével, mint ahogy én a kis egyszerű pürémmel.
Büszke voltam rá, minden férfi, rokon, barát, ismerős imádta a főztjeit.
Minden étel amit elénk tálalt, ízével, zamatával, ínycsiklandozó illatával, látványával, sokszínűségével, mindig tökéletes volt.
Büszke voltam, de egy kicsit féltékeny is...és aggódó... Leszek-e képes én is ilyen finomakat főzni, mint ő, valaha is? Meg lehet-e tanulni? Még úgy is, hogy nincs érzékem hozzá?
...mert már akkor éreztem, nekem ez, még ha kivülről is fogom fújni a recepteket, akkor se fog ilyen jól menni, akkor se fogom úgy eltalálni az ízeket, mint ő, aki mintegy maga-magától, recept nélkül is, mindig pontosan tudta, miből mennyi kell, mit meddig kell főzni, sütni stb.
Egyvalami azonban mindig is zavart, valami amit soha nem tudtam megérteni, ..., nem szeretett főzni. Nem élvezte, csak elvégezte ami a kötelessége. Mert neki ez csak kötelesség volt. A feleség, anya szerep kötelező része. Ennyi és nem több. Fárasztotta, elhagyta volna. Nyűgösen, fejfájósan panaszkodott ha jött a karácsony, névnap-születésnap, ünnepek. Már megint mennyi munka -sóhajtozott - egy perc pihenőm se lesz! Nem, tényleg nem volt. Míg mi gyerekek a téliszünetet végig aludtuk-játszottuk-tévéztük, addíg ő folyton főzött, sütöt valami "nagyszerű"-t, amit mi pillanatok allatt befaltunk az asztalról, eltüntetve az utolsó morzsát is, hogy aztán kezdhessen mindent elölről...
Persze apukám sosem sajnálta - persze, mert apukám nem igazán az empátiájáról volt híres-, sosem mondta volna, - ne fáradj annyit, vagy segítek egy kicsit-, merthát részéről is magától értetődő volt - ez az asszony dolga, kellett neked férjhez menni ! - mondta olykor nevetve, olykor ingerülten...

Jó pár év eltelt azóta, felnőttem, magam lábára álltam, a magam konyhájában törtem ma is a burgonyát, ízlelgetve, mi kell még hozzá, ..., hogy egy picit ez is olyan -majdnem olyan-, tökéletes legyen, mint bármi amit anyukám főzött. Mert igaz lett az amit akkor, anno, csak sejtve éreztem, mert receptkönyvből, méricskélve, ízlelgetve se sikerül úgy eltalálnom az ízeket, mint ahogy ő tudta maga-magától, könnyedén...
...és mégis minden más...mert az egészet élvezem.
Élvezem a legegyszerűbb kompót elkészítését is, a húsok megismerését, melyik, milyen formájú-állagú, meddig kell sütni, milyen fűszerekkel lehet kihozni leginkább a zamatát, élvezem, ha a rántás nem ég oda, ha a habarás elsőre csomómentes, ha az amit a végén megkóstolok, finom és ízletes.
Pedig nekem nem kötelező. Nem mentem férjhez -még (?)-, nem trappolnak a gyerekek az asztalon, éhesen sivítozva, nem kell, nem kényszer,..., és azt is tudom, érzem, ez nekem sosem lesz kényszer. Sőt, féltékenyen tekintgetek a karácsonyi menühöz vásárló, tömött nagy szatyrokat cipelő nőkre, asszonyokra... irigykedve nézem őket és arra gondolok, bárcsak én is azon törhetném a fejem, mi minden finomat fogok a gyerekek elé tálalni ünnepekkor....még ha pillanatok alatt be is habzsolnák az édességet, még ha köszönés nélkül, rám se hederítve rohannának vissza játszani, elégedetten, élvezve -az anyu ma is finomat főzött -érzést, vennék elő, egy újabb-sokadik edényt, hogy ismét bepiszkoljam...valami édessel, sóssal, ..., finommal.
 

Ameddig el nem aludtam, gondolkozni akartam, Laráról, akitől nem azért osontam el, mintha a fürdőszobaszagú testére untam volna rá, hanem azért, mert megint kiütött rajtam a ragály, amit úgy ismertem már, mint a hideglelős émelygést, ami üzemi konyhák sótlan, langyos leveseitől szokott elharapózni bennem, elöbb a gyomorszájam szintjén, aztán szerte a hangulatomban, megbetegedtem Lara fürdőhabszagú testétől is, viszolyogtam két nap után a bőre tiszta szagától is, fájtam a megjátszott megkívánások blöffjeitől, utálkozva figyeltem újra meg újra magam, kívülről iszonyodtam a képmutató másiktól, aki én voltam, szerelem nélkül fetrengő fiatal test egy másik fiatal test szétnyílt combjai közt, szerelem nélkül párzó robotember, ez vagyok, ezzé sorvadtam, mielött egyszer is érezhettem volna, amit szerelemnek hívnak a színehagyott könyvekben az érzelmes szépírók, meg vagyok én is verve a járvánnyal, amitől nyomorult már az egész kopár korosztályom, meg vagyok verve a nagy közös kórsággal, amitől csupa ivarzó állat lett mibelőlünk, szerelem nélkül hentergünk valahányan, hímnemű, nőnemű testek hülye párzásokban; percekig, órákig, napokig, ahogy éppen adódik... Belőlem is kiherélődött, ami kéne, kiaszott a képesség, hogy szerelemmel kóboroljak egy lány után, és összeszoruljon a szívem örömömben, ha hozzáérhetek a kezéhez. Miért fertőződött meg ez a csorda, ez a mostani tizennyolc-tizenkilenc éves sorvány, aminek átlagosan ványadt szabványtípusa lettem magam is? Milyen szepszistől lett impotens minden hangulatra, amit érzelemnek hívtak, akik száz éve voltak ennyi idősek, de még a későbbiek is, tán még apa is? Hogyan irtottak ki belőlünk mindent, ami ne testi a szexben? ... Filmek keveregtek az emlékezetemben, erőszak, perverz képek, rafinált rohadás minden jelenetben, ahol csak vetkőztek a vásznon, művészfilmekkel műveltek minket igényes esztétikai nevelésünk keretében, láthattuk a főhőst száz variánsban ocsmánykodni, hétéves kislányt megerőszakolni, a legjobb barátja feleségét megerőszakolni, a saját anyját megerőszakolni, láttunk homoszexuálisokat vonaglani mindkét nembeli változatukban, láttunk szorongásos vérfertőzést és gátlástalan vérfertőzést, láttunk kiscsoportos orgiákat és tömeges feketemisét, elöbb, mint tudtuk volna, mit is jelent az orgia és a feketemise, láttunk orális és anális szexet, mielött kikerestük volna a latin szótárból, hogy mi az orális és mi az anális, láttunk kéjgyilkosokat mindkét nembeli, sőt hímnős szereposztásban, premier plánban láttunk női szeméremnyílásokat is, mielött tudtuk volna, mi az a premier plan, láttunk szodómiát, mielött hallottunk volna róla, hogy a bibliai Szodoma unatkozó népessége találta föl a szexet állat és ember közt, mindent láttunk moziban vagy képernyőn, és mindent művészfilmeken, amelyekkel esztétikai nevelésünk ügyének letéteményesei tanítottak meg minket különbséget tenni  művészi magaslatok és gejl giccs között, és mi fölöttébb fogékonyaknak bizonyultunk, megtanultunk félkegyelműen röhögni Rómeó és Júlia erkélyjelenetének gejl metaforáin a színházban, Tatjana gejl levéláriáján az opeában, Sanseverina gejl könnyein a moziban és Natasa gejl ábrándozásán a Háború és béke második kötetének elején...
Nem! Én sose röhögtem. Én csak kiszáradtam köztük, elsős gimnazista az elsős gimnazisták közt, tizenöt éves a tizenöt évesek közt... Még mindig, hónapok után is falusi voltam köztük, visszahúzódó, gyanakvó, idegen. Részt sose vettem a ripők röhögésekben, de a fülemet nem tömhettem be elsüketítő viasszal, mint Odisszeusz a bárkán az elhülyítő hangok ellen. Lupták az osztály közepén szövegelt, karikás szemmel fürkészte, hogyan hat a szózat. Aztán ilyet szólt a csaj, csókolózzunk. Oké, mondtam, puszilgasd egy kicsit a farkam, utána majd csőrrel is smárolhatunk. Totál igaza lett a bratyeszomnak, rögtön rábukott a baba a fütykösömre... Mielött átélhettem volna netán csak a hitvány másolatát annak a merész izgalomnak, amit Julien Sorel érzett ottan a kertben, este az asztalnál, amikor vakmerően elszánta magát a tettre, és megfogta madame de Renal szép kezét a sötétben, nekem sz újságok szakszerű szexrovataiból kötelezően meg kellett tanulnom, hány erogén zónát kell piszkálni a nőnek a testén, és Vilcsi se lélegzetvisszafojtva csókolózni akart velem a Vársétányon a hársak alatt, hanem fölvilágosodottan pettingezni a Várhegy alatt, gerjedten lihegett, görcsösen markolta a csuklóm, erővel csúsztatta be a szűk bugyijába a gyáva kezem, fulladtan dadogott a fülembe, si-si-simogasd lassan a csik-lóm!... Később, már a kivénhedt villamoson rázódtam, valahogy fölfordult bennem a gyomor, átcsuklottam a lépcső rácsán, kínlódva kihánytam a kólát, amit ővele, Vilcsivel ittam a Várban, a cukrászdában másfél órája, vagy egy másik évezredben, rég, amikor még tán nem utáltam. Itthon magamra zártam a fürdőszobát, forrót folyattam a csapból, sokáig sikáltam körömkefével a kezem, és amikor végre vizszintesbe kerültem, ezen a heverőn, ahol most fekszem, hiába bámultam bele nagyra nyitott szemmel a sötétbe, ahogy most, nem bírtam bőgni sehogyse, nem bírtam bőgni, csak a fáradt szemhéjam nehezült el, ahogy most is ... Vilcsivel én csak cskolózni akartam volna, szótlanul egyre, csókolózni behunyt szemmel, szelíden, szerelemmel, ottan a végig üres Vársétányon, ahol cikkanó denevérek nyilalltak a csöndben, a gázlámpák kék ködfényét mind messzi kerülték, otthon a kastélyparkban is este az ősfák lombja alatt husannak a párás sűrű sötétben, kósza vadászok, hajnalig alszik a park körülöttük, hiszen estharmattal elültek a pávák is, behúzódtak a jázminbokrok alá, csak a könnyű permet hull, hull egyre a zöldmárvány kút kelyhe fölött.