Vagy: én építek, ő lerombolja. Örök szereposztás nő és férfi között.
Hédi kimaradt ezekből a presztízsvitákból, inkább összekacsintott az apjával, figyeled, hogy ölik egymást a zsenik. Valójában dehogyis volt ostoba; nagy társaság vette körül, színházba, moziba járt, randevúzott, csápolt az LGT-koncerteken, és pénzt akart keresni. ezért szorgalmasan tanult angolul, hogy mire befejezi a vendéglátóipari főiskolát, letehesse a felsőfokú nyelvvizsgát is. Micsoda sikerült gyerekek, irigykedett Vera, és belefájdult, hogy neki soha...,hogy ő csak a mások gyerekeiben gyönyörködhet. Hát bizony, vonta fel a szemöldökét Orsolya, lassan kifutsz az időből, ha nem igyekszel. Hogy kellene igyekeznem, sóhajtott Vera, és utálta magát a tehetetlenségéért. Pedig Orsolya a maga kendőzetlen stílusában már rég megmondta, az a te bajod fiacskám, hogy azt hiszed, téged csak egyetlen pasi tud megkefélni. Vera nem tudott véget vetni annak a nyűgösen elnyúló viszonynak, ami egyre reménytelenebbül telepedett az életére. Koroda Gyula nem szakított vele (jobban jártál volna, ha megteszi), amikor befejezte várkonyi pályafutását. Koroda ugyanis nem szokott szakítani. A színházzal se szakított látványosan, csak éppen nem újította meg a szerződését. Úgyis megtalálsz, mondta a direktornak, ha szükséged lesz rám. Továbbra is lejárt a premierekre, részt vett a banketteken, és ilyenkor Verát is meglátogatta. Két bemutató között pedig képeslapokat küldött Prágából, Leningrádból, Berlinből, ahova éppen delegálta az írószövetség. Meg aztán Vera gyakran utazott Pestre, akkor is összefutottak a Hungáriában, kedves barátom Várkonyról, mutatta be Gyuszi a kollégáknak. Vera kínosan mosolygott, ilyen barátokkal teli a padlás. Gyimes Misire gondolt, ő is kitartóan barátkozott vele, sőt, amióta kitudódott, hogy Koroda Gyulával lóg, gyakrabban jelentkezett, mintha féltékeny lenne. Pedig évekkel ezelőtt megnősült, gyereke született, mégse tágított Vera mellől. -Tudod, Orsolya, én vagyok a férfiak igaz barátja, imádnak velem intellektuálisan szexelni. -Hagyd őket a fenébe -mérgelődött Orsolya. -Vedd tudomásul végre, te egy jó nő vagy, érted?! Egy jó nő! Beszélgetni pedig menjenek az anyukájukkal.
Vera hallgatott. Látta magát a városi könyvtár olvasótermében, fönt az emelvényen, a lámpa fénye a papírjaira vetődött, őt félhomályban hagyta, csak a kezét, tollat mozgató, kartonok közt matató, hosszú ujjú kezét világította meg. Pergamenarcú férfiak léptek az asztalához, szárazak és fakók, suttogva beszéltek, ne zavarják a többi pergamenarcút, címeket mondtak, szerzőket, néha megjegyezték, micsoda csúf őszünk van, vagy legalább ennek a havazásnak lenne vége. Soha semmi személyeset, semmi olyat, amivel kirínának a többi közül. A jobb kezükön karikagyűrű, nehéz légzésük kezdődő szívbetegségről árulkodik, híznak, nehezednek, a tavalyelötti inget már nem bírják begombolni. Aztán jönnek az egyetemisták, a régen mosott farmerből, flanelingből nehéz szagok csapódnak az orrába, kédezzük meg az öreglányt, rikkantja az egyik, és nyomulnak az asztalához, az utolsó Új Írást keresik, persze kézben van, nem, a Nagyvilágot is olvassák meg a Valóságot is, átnéznek rajta, nem látják, ő az öreglány a könyvtárból, aki rájuk szól, ha túl hangosan viháncolnak a folyosón. És másnap ugyanez kezdődik és ugyanez folytatódik. Fönt az irodában a főnök már abbahagyta a versírást, de még utálja azokat, akik csinálják, átadta magát a városi karriernek, ropogtatja a doktort a neve előtt, hozzá csak annyi szava van, még mindig olvashatatlan az írása, kartársnő. A kollégák versenyt pletykáznak és versenyt isznak vele, próbálják megrövidíteni az életét, ha ő dobja fel előbb a talpát, még belőlük is lehet könyvtárigazgató. Hát ki lenne az a férfi, akinek a szeme éppen őrajta akadna meg, őt, az öreglány könyvtárost, éppen őt akarná megkefélni. Nem fogok siránkozni még Orsolyának se, nem fogok beszélni a besavanyodott életemről.
 

CV-ket, önéletrajzokat kellenne írnom, szerkesztenem, elküldenem...

...tudom...igen tudom, hogy ezt kell, és azt is, hogy ez az én hasznomra fog válni, mert könnyedén elképzelem, mennyivel jobb lesz egy másik helyen, jobb fizetés, lendületes társaság, értelmes vezetőség, új, színesebb környezet, netán közelebb is az otthonomhoz, csupa szép és jó dolog aminek az eléréséhez talán semmi mást nem kell tennem, csak megpróbálni, élni a lehetőséggel.
...és mégse megy...vagy legalábbis, olyan nehezen, mintha egy súlyos operációra készülnék...félve, szorongva, idegesen, fáradtan, életuntan, befordulva, 'bár ne kellenne'-gondolatokkal...mintha csak a májamat, szívemet, agyamat műtenék -amely elkerülhetetlen, amely életmentő, amely egyszerűen muszáj, mert kell, mert nincs más választás - és bármennyire is optimistán próbálok hozzá állni és felkészülni, minduntalan megrohamoznak a fájó, nehéz gondolatok is: mi lesz, ha nem kelek fel többet ?

... mi lesz ha már örökre belefáradtam?..ha már soha nem nyerem vissza a lendületem ?..ha már csak én is a hó végén kiadott fizetés miatt fogok letudni napi 8 órát?

Reggel, ahogy a forró, illatozó, bögrényi kávémat kortyolgatva ébredeztem, öntudatlan, amolyan ábrándos módon, képzelődve tört elő a gondolat: mihez kezdenék ha sok pénzem lenne ? ...és szinte már a kérdés feltevés ugyanazon pillanatában -mintha valamiképp a kávét nem is a gyomromba, hanem a lelkembe öntöttem volna, amely kellemes melegséggel és szikraként ért, izzó éberséggel töltötte ki bensőmet-, vágtam rá a választ...tanulnék.

Tanulnék, nyelvet, bölcsészetet, tudományt, mindent és mindent, mert minden érdekel.
Az ember, az élet, a társadalom, a nyelv, a föld, a lét, a matematika, az irodalom, a művészet, a kultúrák, a műszakiak, a gépek, automatizmusok, rendszerek, statisztikák, analizációk, jövő kutatás, paradigma váltások és alternatív szemléletek.

Egy emberöltő is kevés lenne mindazok megismerésére, amire most vágyom...,mégis boldogan belefognék..., de egy emberöltő is kevés lenne, a megismeréshez szükséges anyagi háttér megteremtéséhez...amiben most épp vonaglok. Kiltástalan ördögi kör.

Folyton nyughatatlan benső éhségem rángat, csapongó módon, kapkodom morzsák után. Egy színházi előadás, egy művészeti kiállítás, egy 'Züricher Versicherungsmakler' képviselőjének tapasztalatai, egy főiskolástól kölcsönkapott szakkönyv, meg a régiek újralapozása, egy-egy nyitott rendezvény, előadás meghallgatása, matematikát tanító barátnő élménybeszámolói, és persze a szaklapok, az internet, no meg a kissé idejét múlt, 'könyvek tárainak' böngészése.
Morzsák, apró, íztelen, poros, száraz, de rágni kell, de mégiscsak valami, de mert ezek nélkül még kibírhatatlanabb lenne.

..szóval dolgozni kéne -mert hát ez a lényeg, ha kissé el is tértem a tárgytól-, valamit, ami nekem is jó, meg a munkáltatónak is, ahol el lehet hitetni ez közös érdek; sőt mi több, az álmaim netovábbja Tisztelt XY, hogy én az Önök cégénél gürizhessek ! Higyje el Mr X, ha engem felvesz, ezt a tehetséges, éjjel-nappal dolgozni akaró -rabszolga hajcsár se kell-, ötletektől szakadatlan izzó titánt, a világot is megváltja velem ! Csak próbáljon ki, az első menet ingyenes !

...hmm, ez kezdetnek nem is rossz...no fogjunk bele !
 

Tegnap az egyik kereskedelmi TV csatorna műsorában a munka helyi stresszről volt szó; kik hogyan élik meg a válság okozta feszültségeket, főleg azokra gondolva akik elveszítik, veszítették vagy abban a tudatban dolgoznak nap, mint nap, hogy bármikor elveszíthetik a munkájukat. Tény-riport szerű volt a műsor és nagyon nyomasztó.
Próbáltam elterelni a figyelmem, de rajtam is kiütköztek a "holnap Hétfő" tünetei, gyomor összehúzódás, rosszul vagy egyáltalán nem alvás, és a folyton munkára, problémákra visszakanyarodó gondolatok.

Zavart, hogy mennyire képtelen vagyok "nem venni róla tudomást". Mert ezzel az egésszel, idegeskedéssel, igazán csak magamnak ártok.
Eszembe jutottak a már elment kollégák akik többnyire maguktól mentek el, mert már nem bírták az egészségüket is tönkre vágó mindennapos feszültséget.
Az egyik kolléganőm -baráti pótmamám- felmondási idejének utolsó hetét bevérzett gégével, beszélni nem képesen dolgozott, inkább még így is, fájdalommal kiülő tekintettel, szenvedve dolgozott, mert megszólalnia mégiscsak kellett - főleg mikor a főnöke kérdezte, beszéltette-, mindezt csak azért, hogy mehessen végre, el innen, minnél messzebb, minnél hamarabb (megj.: ha betegen otthon marad, azzal az idővel kitolódott volna a felmondási ideje).
Néhány hónappal később megbeszéltünk egy találkozót, egy amolyan, "hogy vagy, mi van, mi lett veled" féle beszélgetést. A volt kolléganőmre ráismerni se lehetett, már messziről mosolygott, ragyogott a szeme, örömtől, kiegyensúlyozottságtól sugárzott az egész megjelenése. Leültünk egy kellemes teraszos kávézónál és megállás nélkül jó 2 órát beszélgettünk.
Mint kiderült, nincs másik munkahelye, nem keresett, most tanul inkább. 40 éves, újra akarja gondolni az életét. Közel 10 évet dolgozott, vagy mondjuk inkább úgy robotolt le azon a munkahelyen, ahol még csak ember számba se vették.
- Mindig igyekeztem, ugrottam a feladatra, panasz nélkül, magamtól túlórázva, a végén pedig, mi lett.., de ezt te is tudod.., hagyjuk a múltat.
- Igen tudom, .., a hátad mögött azt mondták a vezetők, hogy azzal, hogy elmész, tönkre akarod tenni a céget...nevetséges...főleg az, hogy komolyan gondolták..pedig semmi alapjuk sem volt..., ahhoz képest, hogy "csak" a kintlévőségeket kezelted a pénzügyön, milyen "nagy hatalmad volt" !, ...(nevetés)... Te tudtál erről ?!
- a "hatalmamról" ?..nem arról nem, én csak örültem ha hóvégéig be tudtam osztani a kevéske fizumat, amit ezektől kaptam. ..és most még annál is kevesebb van, csak annyi amit a munkanélkülire kapok és tudod mit, mégis jobban alszom !
- igen, észrevehetően jól vagy, látszik rajtad, 5 évet fiatalodtál !
- az embernek mindig van választási lehetősége, de sokan nem merik ezt meglépni, vagy annyira bedarálta őket a gépezet, hogy már nem képesek kilépni belőle, van akit már a mentő visz el szív infarktussal, pedig lehet, hogy már jóval korábban érezte, tudta hogy ezt abba kell hagynia, mégse tette.

4-5 hónap eltelt már a beszélgetés óta és további jó pár kolléga távozott már, akik egytől-egyig mosolyogva, vidáman, gondtalan, ragyogó arccal térnek be hozzánk, látogatják meg a "régieket". Mi pedig egymás zavart tekintetéből olvassuk le a bennünk is ott dúló kérdéseket, gondolatokat; mi meddig bírjuk még? miért vagyunk még itt?  meddig hozzuk még az igát ? ...és nekik vajon miért sikerült?