Milyen régen is volt már..2001, mégis élesen emlékszem szinte mindenre ami akkor történt. 2008-ban láttam először TV-ben a "Lakótársak" című filmet. Csak ekkor, addíg, korábban nem mertem. Tudtam vagy legalábbis sejtettem, hogy nagyon felkavaró lesz...Jól gondoltam, hangosan zokogtam végig a filmet. Nem, nem vagyok egy sírós fajta, ha valami megérint az mindíg nagyon mélyen a lelkemben történik, mások által észrevétlen.
..és azóta is csak a film tudta valamiképp elmondani azt amit én szavakkal képtelen voltam. Mert van olyan, hogy ha nem éled át, fogalmad sincs miről beszél az a másik. Én is próbáltam, képekkel illusztrálva,  körülírva, felajzottan belemerülve a levegővétel nélküli történetekben..és láttam az arcokon - az ismertnek hitt barátok arcán - az unalmat kiülni, némi irigységgel vegyesen.
Akkor, -odakint- értettem, s éltem meg először igazán mi is az ÉLNI, SZABADON ! Szárnyalni, bolyongón, felelőtlenül, nevetve, gondtalan...azt hittem sose lesz vége, s azt gondoltam, megváltoztam, és a világ is más lett körülöttem...már semmi sem lesz ugyanaz. Boldog voltam, igazán boldog !
Én valóban megváltoztam, de az itthon hagyott világ, az emberek, a barátok, család mind-mind megmaradt ugyanannak,...náluk megállt az idő.
Most már nem mesélek, nem kezdek bele,..., felnőttem, megértettem az embereket. De sokszor elindulok a városban, elsétálok a külföldi diákok mellett, látom-értem őket, s általuk egy picit újraélem mindazt amit odakint én is éreztem...
Hogy a világ milyen óriási, s mégis milyen kicsi egyszerre, hogy az emberek, diákok nem csak személyiségükben mások, de az is meghatározó, hogy honnan jönnek, mert nagyon más a japán, a spanyol, a német vagy az olasz, mert már ránézésre is sejted, hogy amerikai áll melletted és nem francia, de lehet akár brazíl vagy holland, új-zélandi, orosz vagy ausztrál, végülis teljesen mindegy, mert mind-mind egy közös nyelvet beszéltek, tökéletesen megértve egymást, poltikától, gazdasági helyzettől, családi háttértől függetlenül.
Úgy érzi az ember, mintha egy űrbéli utazáson venne részt, egy űrállomáson tartva világtalálkozót, s persze akarva-akartalanul is mindenki az adott hon képviselője, mondhatni 'minisztere' is egyben. Kicsit, vagy nem is kicsit megnő az önbizalom, a mindenfelettiség tudata, érzése, amit még fokoz is az ösztöndíj okozta anyagi függetlenség, a fiatalság kibontakozni-megismerni vágyó ösztönéről már nem is beszélve. Ledőlnek a korlátok, eltűnik a felelősség terhe, és még a józanul-nappal legszimplább mozzanatai is álomszerűvé válnak...álmokban látni vélt és valóságban megélt történésekké.
Azóta a barátaim kicserélődtek, a családom messzebbre került -bár talán elötte is nehezen értettük egymást.
Az akkor született álmaim részben csak álmok maradtak, de többségében ma is benne van a jelenemben és jövőmben, a személyiségembe égetve, kitörölhetetlen.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tamperei_Műszaki_Egyetem
http://tut.fi